Szűk balfordulót kérek!

Ma már ritkán találkozik az ember Boeing 727-essel, és ha meg is történik, a fáradt, öreg madár inkább szánalmas, mint felemelő látvány. Mai üzemeltetői nem sokat adnak a küllemre, és ez meg is látszik a kormos vezérsíkon és a kifakult festésen. De nem mindig volt ez így!

A Lufthansa 727-eseinek törzse az ablakok vonala alatt nem festve volt, hanem fényesre polírozták őket, és a tükrös felület leginkább Salamon azon bizonyos alkatrészére hasonlított, bár nem tudom, azt hogyan fényezhették volna ennyire ki.

A Frankfurtból érkező járat szinte mindig percre tartotta a menetrendet, és nem győztünk csodálkozni azon, hogyan tudják ilyen új állapotban tartani a gépeket. Olyanok voltak mindig, mintha csak aznap hozták volna őket a Boeing új repülőgépszalonjából.

A 727-e különleges gép volt abból a szempontból is, hogy a három hajtómű és a korábban soha nem látott összetettségü szárnymechanizáció kombinációja igazán különleges repülési tulajdonságokkal ruházta fel. Kiválóan tudott emelkedni, süllyedni, ha kellett, lassan repült, ha kellett, gyorsan, fordulékony volt… az irányító nem kérhetett olyat, amit ez a gyönyörű repülőgép ne tudott volna parádésan végrehajtani.

A légiforgalmi irányítónak tilos bármelyik légitársaságot előnyben részesítenie, de az igazat megvallva, nem sokszor tudtuk megállni, hogy ne teljesítsük a Lufthansa 727-es kapitányok apróbb kéréseit, mint például amikor a használatos futópályától eltérő le- vagy felszállási irányt kértek.

Már több hónapja járt a 727-es Ferihegyre, amikor feltűnt, hogy a visszafelé útra szóló repülési terv nem Frankfurtot jelölte meg célállomásként, hanem Belgrádot.

Mint kiderült, a Lufthansa meghosszabbította a budapesti járatot, és Ferihegyről tovább kívánt repülni Belgrádba. Szerintem Frankfurtban fogalmuk sem volt arról, hogy ez a döntés a kereskedelmi előnyökön kívül egy olyan csodálatos repülőbemutatót is eredményez majd, amit 727-es még soha sehol nem hajtott végre annak előtte.

Akkoriban még csak egy futópálya volt Ferihegyen, a 13/31-es, és a leggyakrabban használt irány a 31 volt. (Akinek mindez számmisztikának hangzik: a futópályákat azok mágneses irányának számaival azonosítjuk, tehát ha egy pálya 31-es, akkor az Ferihegy esetében 312 fokot jelent, azaz nagyjából északnyugat felé mutat. Analóg módon, a 13-as pálya 132 fokot jelent.) A 31-es irány gyakori használata a jellemző szélirányból eredt, hiszen a repülőgépek, ha csak lehet, széllel szemben szállnak le és fel. Magyarország uralkodó széliránya az északnyugati (ami ugye nem azt jelenti, hogy arra fúj a szél, hanem hogy arról…), és ezért az északnyugatra mutató pálya részesül előnyben.

A délkeleti irányt leszálláshoz nagyon ritkán használtuk, még ha szélcsendes időben ez rövidebb utat jelentett is volna a gépek számára, mert a végső egyenes pontosan a Budapest fölött kijelölt tiltott légtér szélén haladt el (mondjuk úgy, ha pontosan repült egy gép, a jobb szárnyvég egy picit belelógott a tiltott légtérbe…), és a kedves budapestiek előszeretettel telefonáltak, amikor – szerintük – egy-egy bejövő gép a légteret ilyen súlyosan megsértette. Persze ez azért nem gátolt meg minket abban, hogy bizonyos „barátoknak”, köztük az LH 727-eseknek is, ne engedélyezzük, hogy időnként a 13-as irányon lopakodjanak be, főleg ha az ég borús volt és panaszkodó János és társai nem vehették észre a turpisságot.

Ugyanakkor a felszállást a 13-as pályáról, tehát délkelet felé, csak akkor engedélyeztük, ha a szél mást nem tett lehetővé. A város felé néző, felszálló teljesítménnyel dörgő hajtóművek zaját tényleg csak akkor lehetett kimagyarázni, ha a szélre foghattuk a dolgot.

Mondanom sem kell, az első belgrádi járat kapitánya a 13-as irányt kérte felszállásra. Neki ez teljesen logikus volt. Belgrád Budapesttől délre van… Gyönyörű, napsütéses délelőtt volt, egy szellő sem rezdült. A 13-as irány engedélyezése kizárt dolog volt. Így hát, mint mindenki más, ők is a 31-es irányba szálltak fel, jobbra kifordulva, ahogyan az indulási eljárás előírta. Szabályosan jártunk el, de azért rossz érzéssel mentünk aznap haza. Cserben hagytunk egy barátot. Mert ha legalább balra fordulhattak volna, sokkal rövidebb lenne a feleslegesen repült távolság… Csak az az átkozott tiltott légtér ne lenne ott. Sajnos balfordulóval a legtöbb típus simán megsértené, és az alacsonyan repülő gépet csak a vak nem venné észre. De azért ez a balfordulós gondolat csak ott motoszkált a fejünkben.

Pár nappal később szolgálatban voltam, mikor a Lufthansa 727-es hajtómű indítási engedélyt kért. Hirtelen ötlettel megkérdeztem őket, hogy esetleg akarnak-e balra fordulni felszállás után és azt követően direktben Belgrád felé repülni… az több kilométerrel rövidebb távot jelent, de a balfordulónak a lehető legszűkebbnek kell lennie, tettem hozzá. Rövid szünet után jött a magabiztos válasz: igen, torony, azt szeretnénk csinálni és nyugta a nagyon szűk balfordulóra is.

Körülnéztem a toronyban. A többiek szemükben aggódással álltak ott, szinte hallottam, ahogy gondolatban búcsút mondtak a karácsonyi jutalomnak… mind az én hülyeségem miatt. De már késő volt, a 727 gurult ki a pályára, az engedély kiadva. Felszállás után nagyon szűk balforduló, majd irány Belgrád.

Az első jel arra, hogy ez nem egy átlagos felszállás lesz, az volt, hogy a 727-es, mely rendes körülmények között mindig gurulásból rugaszkodott neki a felszállásnak, megállt a pálya végén. Három kilométer messzeségből és a torony ablakain át is hallottuk, amint a három hajtómű egymással versenyt visongva felpörög, és csak amikor már felszálló teljesítményen voltak, kezdett a csillogó test egyre gyorsuló ütemben a pályán mozogni.

Mit mozogni, vágtatni, robogni, fület tépő dübörgéssel már emelte az orrát, a középső gurulóútnál már a levegőben volt, és a gépet erősen balra döntve, hogy azt hittük, a szárnyvég felszántja a zöld mezőt, emelkedett, mint egy honvággyal küzdő angyal…

A toronyból elképedve láttuk, amint csillogó hasát fordítja felénk, miközben a futóművek szemérmesen eltűnnek a záródó aknákban… Hihetetlen kép tárult elénk, szinte elszégyelltük magunkat, hiszen ez a látvány a gép magánügye, úrilány így nem enged benézni a szoknyája alá!

Közben a 727-es szinte a hajtóműveire támaszkodva befejezte a szűk balfordulót és orrával immár 180 fokra nézve emelkedett tovább.

Ennek a speciális eljárásnak a híre gyorsan terjedt, úgy a Lufthansán belül, mint a ferihegyi irányítók között. Mindenki látni akarta a 727-est, amint sarkon fordul úgy, hogy közben még a szárnyvég sem ér ki a repülőtér kerítésén túlra. Mondanom sem kell, a Lufthansa-pilóták legalább ugyanennyire élvezték a dolgot, és ezért szívesen teljesítették az irányítók kérését.

Sőt, egy idő után már kérni sem kellett. Amikor a Lufthansa-pilóták meghívták a tornyot a hajtómű-indítási engedélyért, azonnal hozzátették: ÉS KÉSZEK VAGYUNK SZŰK BALFORDULÓRA…