Red Arrows Budapesten: egy fura bemutató igaz története

Olvasónk, Antal Lajos küldte ezt az érdekes beszámolót, ami emlékek lavináját indította el Feriheggyel, és Ferihegy különleges látogatóival kapcsolatban: hogyan is történt a világ egyik legjelesebb repülőkötelékének budapesti fellépése? Ami olyan – mondhatni – sután, egyik napról a másikra lett megszervezve. Ami miatt a fél főváros fél napra megbénult. És ami gyönyörű pillanatokat jelentett rengeteg embernek, még ha a dugóban rekedt kocsijuk mellől is nézték a Hawkok káprázatos égi balettjét.

1990 júniusának egyik délelőttjén a Kossuth Rádióban hallottam, hogy délután az útját Budapesten megszakító angol kötelék Ferihegyen fog bemutatót tartani. A hír után Dunaújvárosból Ferihegyre utaztam, hogy megnézzem a Vörös Nyilakat. Igazából nem ők, hanem a Malév gépei érdekeltek, s reménykedtem, hogy az esemény okán közelebbről is meg lehet nézni a nagyvasakat. Az eseményre a Catering mellett lehetett bejutni a 2-es terminál előtti forgalmi előtérből szalagkordonnal kialakított területre. A kordontól pár méterre állt a Malév HA-LCE jelű, az aznapi tel-avivi járatra előkészített Tu–154-es gépe. A Red Arrows programját több ezer ember nézte végig, s akkori tudósítások szerint hatalmas forgalmi dugó alakult ki a Ferihegyre vezető utakon. A bemutató egyébként a 13L/31R pálya felett zajlott, hatalmas közönségsikert aratva.

Az esemény után a közönség nagy része – nem várt módon – ahelyett, hogy a ki-be léptető helyen távozott volna, a szalagkordont átlépve elözönlötte az aktív forgalmú előteret, amit a kirendelt katonák sem tudtak megakadályozni. Az egyébként fegyelmezett emberek körbevették a Malév gépeit, s utána a 2-es terminálba terelve hagyták el a helyszínt. A Légiközlekedés című lap 1990. júliusi vagy augusztusi száma hosszú cikkben taglalta az eseményt, külön kitérve arra, hogy az este Tel-Avivba induló gépet a biztonsági szolgálatnak újból át kellett vizsgálnia, ami miatt három órát késett. Az eseményen készült és itt közzétett – sajnos nem túl jó minőségű – képemet László Viktor barátom szkennelte be és tette megnézhető állapotba – írta az iho/repülésnek Antal Lajos.

Az egykori tudósító: csodálatos érkezés, kínos sajtótájékoztató

Antal Lajos feltehetően e cikk íróját hallhatta azon a bizonyos 1990-es júniusi délelőttön, amint a Magyar Rádió munkatársaként beszél arról, hogy a Red Arrows bemutatót repül délután Budapesten. Nem volt meglepő, hogy a Krónika szerkesztőség munkatársai közül épp engem jelöltek ki, hogy Ferihegyre menjek, merthogy már akkor intenzíven foglalkoztam repüléssel, és természetesen nekem dobbant meg leginkább, vagy egyedül, a szívem a rádiós csapatból a Vörös Nyilak érkezésének hírére, ugyanis voltak már némi halvány fogalmaim, milyen élmény vár ránk, bár még nem volt alkalmam látni a világ egyik nagy katonai formációját sem. Hát még az egyik legnagyobbat, legjobbat.

Huszonkét év után is emlékszem a döbbenet és a meghatottság különös egyvelegére, amit a RAF bemutatókötelékének landolása váltott ki belőlem: ahogy áthúztak egy üzleti gép mögött, ahogy egyenként azonos távközzel kiváltak, leszálltak, ahogy bevárták egymást a pálya végén, ahogy aztán begurultak és felsorakoztak a betonon: a szépség, az elegancia és a katonás fegyelem utánozhatatlan együttesével lepték meg a nézőt.

Reggel nézőkből még nem volt olyan sok, utána pedig még furcsább volt a köteléknek sebtiben rendezett sajtótájékoztató a 2-es terminálon: kevés újságíró volt kíváncsi a velük való személyes találkozásra, és akik ott voltak, javarészt azok sem tudtak angolul. Nekem persze volt némi előnyöm, mert repüléssel foglalkoztam, kérdeztem is, fordítottam is, de a magyar sajtó képviselői igazából nem is igen tudták, mi ez az egész, hogyan repül egy kötelék, miért érdekes, amit csinálnak, és ha egy újságíró tájékozatlan, akkor persze azt sem tudhatja, mire lenne kíváncsi, ha megadatik az a ritka pillanat, hogy a vörös egyenruhás pilótákkal elegyedhet szóba.

Amilyen furán volt összerántva a sajtóértekezlet, olyan furán volt szervezve ez az egész látogatás. Miért csak aznap tudtuk meg, hogy jön a kötelék, és pláne, hogy bemutatót is repül? Egyáltalán, hogyan kerültek ide, honnan jöttek, ki szervezte az egészet, és ki nem gondolt arra, hogy egy ilyen látványosság hírére az emberek majd elárasztják az utakat, és a felkészületlen hatóságok nem tudnak mit kezdeni a Budapest felét bénító, tán odáig legeslegnagyobb dugóval?

Az érkezés, majd a délutáni káprázatos repülőbemutató mellett ez a furcsa zavar volt a legélesebb emlék, ami arról a napról bennem maradt. Ezért is örültem annak, hogy megtaláltam az interneten egy derűs brit nyugdíjas honlapját, aki egy-két részletet megírt a másik oldalról.

Tony Cunnane több évtizeden át szolgált a királyi légierőnél különféle beosztásokban, a Vörös Nyilak budapesti fellépésekor a kötelék sajtótisztje volt. Az ő weboldaláról tudtam meg, hogy a Red Arrows eredetileg a Szovjetunióba kapott meghívást, Leningrádon és Kijeven át jött Budapestre, meg hogy a köteléket felvezető két hajtóműves csinos kis bizjet egy British Aerospace 125-ös volt – nem meglepő, hiszen a műsort repülő gépek, a Hawkok is ennek a gyártónak a termékei voltak.

Az ő beszámolójának természetesen Budapest egy rövid fejezete: a RAF csapata számára nyilván a Szovjetunió volt a fő helyszín, az ottani fellépés volt az igazán fontos és izgalmas. Amire többek közt azzal készültek, hogy rengeteg ivóvizet helyeztek el a kísérő C–130-as rakterébe, és sok gyógyszert meg fertőtlenítőt pakoltak a 125-ösbe, feltételezvén, hogy minderre nagy szükségük lehet majd Oroszországban.

Érdekes mozzanata volt a történetnek, hogy másfél órát azért késett a felszállás, mert az egyik Hawk kabinteteje véletlenül „kilőtte magát” – emlékezetes, hogy tavaly a Red Arrows elvesztette egyik pilótáját egy véletlen földi katapultindítás miatt. Először Svédországban, Uppsalában szálltak le tankolni, majd következett a helycserés támadás: az 1. számú Hawk hátsó ülésébe a szerelő helyett a századparancsnok ült, hogy segítse a navigálást, ha a vezérgép és a Hawkok valamiért elszakadnának egymástól.

A szovjet határ átlépésekor a BAe–125 fedélzetén a csapat azon viccelődött, hogy remélhetőleg az IFF-, vagyis ellenség-barát felismerő berendezések rendesen működnek, és a szovjetek nem fognak lőni rájuk. A vasfüggöny mögött a légiirányítás ugyan tudott angolul, de csak a normál eljárások szövegeit, ha valami mást kérdeztek tőlük, arra nem tudtak válaszolni, ráadásul a szovjetek minden magasságot méterben adtak meg, miközben a gépeken lábban mutattak a műszerek. Leningrád körzetében a folyamatos süllyedés helyett a csapat a betontól húsz-egynéhány mérföldre még mindig háromezer méteren volt, alattuk a felhők, a felhőalap 1200 méteren, és közeledett egy zivatar is feléjük. De aztán egyszerre csak eltűntek a felhők, a kötelék áthúzásra és „oszolj”-manőverre kért engedélyt, a föld mindenre rábólintott, Tony gyanúi szerint anélkül, hogy pontosan értette volna, mit is akarnak az angolok.

Természetesen még jó néhány érdekes mozzanat szerepel Tony feljegyzéseiben a leningrádi, majd kijevi tartózkodásról, a látogatásról az Antonov-gyárban, a találkozásról Mig–29-es pilótákkal, és egy kissé félelmetesre sikerült helyi repülőútról a „túlméretes Tiger Moth”-ként jellemzett An–2-es fedélzetén. De minket nyilván az út folytatása érdekel: a kötelék tehát a kijevi Boriszpol repülőteréről vette az irányt Budapest felé.

Útközben a 125-ös utasai boldogan nyomultak először a gép bal, majd jobb oldalára, hogy a fel-feltűnő Hawkokat fotózzák. Mint kiderült, a robotpilóta nem tudta kontrollálni a hirtelen  súlypont-átrendeződést és a repülőgép-vezetőknek kézzel kellett korrigálniuk az orsózni kezdő jet mozgását. Az utasok eztán jól viselkedtek, a kötelék a 125-össel az élen 500 láb magasan 300 csomóval húzott át a ferihegyi pálya felett, Tony is azt írta, hogy ez meglehetősen látványos lehetett a földről.

A csapatot „lelkes magyarok” egy csoportja, valamint a budapesti brit légügyi és a katonai attasé fogadta, majd „egy rövid sajtótájékoztató után” bevitték őket a városba, a Hyatt  szállóba. A délutáni bemutató Cunnane szerint különösen jól sikerült, a fiúk „fülig érő szájjal” szálltak ki a gépekből, az idő is jó volt a teljes program lerepüléséhez: Tony elárulja, hogy a műsorok utáni szokásos „debriefing” nem zajlik mindig felhőtlenül derűs hangulatban, de Budapesten mindenki nagyon elégedett volt a produkcióval. A vendéglátók is: az esti díszvacsorán egy budapesti étteremben a hazaiak nevében Borsits tábornok felajánlotta, hogy mindenestül megveszi a köteléket, de a britek főnöke, Pilkington légimarsall nem állt rá az üzletre... Szó esik még a budapesti fejezetben a remek cigányzenéről, és arról, milyen szép a magyar főváros.

Mivel a weblap információihoz képest is lettek volna kérdéseim, e-mailt küldtem a szerzőnek. Tony Cunnane, ahogy a britektől megszoktam, készséges volt és barátságos: miután kiheverte szemműtétjét, azonnal válaszolt és beavatott a budapesti fellépés (általa ismert) részleteibe.

Noha ő volt a Reds néhány hete kinevezett sajtótisztje, Tony számára nem jutott sok tennivaló: ezt a körutat ugyanis nem az alakulat vagy a brit védelmi minisztérium, hanem a gépek gyártója, a British Aerospace (most BAe Systems) szervezte és szponzorálta, a cég sajtósai játszották tehát a turnén a főszerepet. „Politikai okok miatt” sem a brit, sem a szovjet hadügyi tárca nem akarta exponálni magát: Tony arra emlékeztetett, hogy a Szovjetunióban meglehetősen bonyolult volt a helyzet abban az évben. Tehát a Vörös Nyilak fellépését a Leningrádi Nemzetközi Vásár részeként rendezték el.

„A szovjetek nem engedték, hogy meglátogassuk Moszkvát, emiatt nagyon csalódottak voltunk – írta levelében Tony Cunnane – a szovjetek azonban azt mondták, elmehetünk Kijevbe, és egy ottani vásár alkalmával ott is repülhetünk... Hogy Boriszpolból az Egyesült Királyságba ne Leningrádon át térjünk vissza, ezért utaztunk Ferihegyen keresztül, de nem tudom, hogy ez kinek a döntése volt” – írta Tony, és hozzátette: sosem tudták megtanulni, hogyan kell kiejteni Ferihegy nevét.

A reptéren tartott sajtótájékoztatót a budapesti brit nagykövetség szervezte. „A magyarok nem értettek angolul, mi nem értettünk magyarul, és senki nem vitt a helyszínre tolmácsokat” – tette hozzá nem kis iróniával a levélben. Tony is megerősítette, hogy a sajtótájékoztató „nagyon furcsa” volt.

A sajtótiszt szerint az Egyesült Királyság védelmi minisztériuma eleinte valóban csak tankolást tervezett Ferihegyen, de mivel az éjszakát is Budapesten kellett tölteni, logikusnak látszott, hogy a Red Arrows bemutatót is repüljön. Ha ezt a szokásos hivatalos úton szervezik, akkor a magyar honvédelmi minisztériumnak igen komoly összeget kellett volna fizetnie ezért. Vagyis Cunnane szerint a magyar fél nem valamiféle szakszerűtlenség vagy inkompetencia miatt alakította ilyen furán a dolgokat, ahogy ezt mi akkor és azóta is gondoltuk, hanem a megállapodás része volt, hogy a bemutatónak nem csapnak előzetes hírverést. – De persze a hír elterjedt, és nekünk úgy tűnt, mintha egész Budapest eljött volna megnézni minket – írta az egykori sajtótiszt. Mindeközben otthon, az Egyesült Királyságban sem előtte, sem utána nem beszéltek  a budapesti fellépésről.

A csapat pilótái azonban nagyon örültek a meghívásnak és csak az okozott gondot, hogy az alakuló forgalmi dugóban buszon araszolva majdnem elkéstek saját bemutatójukról.

– Mély benyomást tett rám a város szépsége, Pest és Buda, és hogy a kettő gyakorlatilag külön város – fogalmazott Tony Cunnane, hozzátéve: az Egyesült Királyságban minden felnőtt szomorúsággal és döbbenettel emlékezett az 1956-os szovjet invázióra, és a csapat minden tagja nagyon boldog volt, hogy láthatta: 1989-ben visszanyertük függetlenségünket.

Még egy megjegyzés a levélből: Tony szívesen ad engedélyt az általa készített fotók közléséhez, de azért van kevés budapesti felvétele, mert csak egy olcsó kis fényképezőgépet vitt magával, Leningrádban és Kijevben pedig nagyrészt ellőtte a filmjeit.