A Naprepülő sikeresen hazaérkezett!
Két hónapja kezdődött a nagy kaland, május 24-én: az első, kizárólag napenergiával működő, pilótával repülő kísérleti repülőgép első interkontinentális útja. Az otthoni bázisról, a svájci Payerne repülőteréről a hatalmas fesztávolságú, de ultrakönnyű gép Franciaország keleti részét átszelve és a Pireneusok szeles zónáin is szerencsésen átérve éjszaka Madridban landolt. A továbbindulással tíz napot kellett várni, amíg a meteorológiai körülmények jobbra fordultak az ugyancsak „huzatos” Gibraltári-szoros felett is, így sikerült június 5-én elérni a marokkói fővárost, Rabatot, majd később egy kisebb, de szél és turbulencia szempontjából megint elég kalandos kisebb repülőúttal elérni Ouarzazate városát, ahol a világ legnagyobb naperőműve épül.
A hazaút is sima volt, mert a repüléssel vártak addig, amíg biztonságos lett. Először megint Madrid volt a célállomás, itt sikerült egészen elképesztő föld feletti sebességet elérni: az erős szembeszél révén egyes szakaszokon a Solar Impulse földhöz viszonyított sebessége mindössze 18 kilométer volt óránként. Majd megintcsak az időjárás követelt fokozottan óvatos tervezést, ezért a gép Madridból nem vette egyenesen hazafelé az irányt, nem repülte le a spanyol főváros és Payerne közötti távot, hanem csak Toulouse-ig utazott. Íme a leszállás Toulouse-ban: érdemes megfigyelni, hogy a szokásos eljárás részeként Piccard még a levegőben leállította a külső elektromotorokat, és ismét megcsodálhatjuk a jó tüdejű kerékpáros kísérőket, amint a szárnyvégi támasztófutókat elkapják az utolsó métereken (igaz, ők is elektromos bringákat tekernek).
Kedd reggel végre úgy döntött a repülésirányító központ, hogy megrepülhető az utolsó szakasz. Magyar idő szerint reggel hat után egy perccel startolt a Toulouse-Francazal légibázis betonjáról, majd a nagy nemzetközi és Airbus-légikikötő, Toulouse-Blagnac közelkörzetét és a városközpontot délről elkerülve fordult észak-északkeletnek a Solar Impulse.
A pilótafülkében ez alkalommal is a vállalkozás társalapítója, Bertrand Piccard, a kutató-felfedező Piccardok sarja ült, és emelkedés közben, nyilván a megfelelően működő robotpilóta segítségével, no meg mert még elég alacsonyan volt és nem kellett oxigénmaszkot viselnie, meg is reggelizett.
Magyar idő szerint délben már 4000 méter körül járt, két irányváltás és rádiókapcsolás között pedig sűrűn adta az interjúkat a földről kíváncsiskodó rádió- és tévéadóknak.
Közben Payerne, a honi bázis komoly népünnepély helyszínévé vált, ott volt a projekt minden résztvevője, technikai beszállítója és támogatója, de a pálya körüli dombokon emberek ezrei figyelték, ahogy a gép érkezés előtt még vagy egy órán át köröz a repülőtér felett. Az emberek kiabáltak, megszólaltak az alpesi kolompok és kürtök, és amilyen csendesek a gép elektromotorjai, ezer méteren a reptér fölött várakozva a pilóta is hallhatta a tömeg üdvözlését és a tiszteletére adott koncertet.
Noha Piccard már magyar idő szerint este fél nyolckor megkapta a leszállási eligazítást (enyhe keresztszél, a szokásos jelzések, hol kell letenni a gépet, oldalra a középvonaltól), a landolásra a 05-ös pályán végül is este fél kilenckor került sor. A földet érés megint pontos és sima volt. A repülési idő egy perc híján 13 és fél óra, az átlagsebesség 34 csomó, az átlagmagasság 3596 méter volt: érdekesmód a visszafelé tartó szakaszon az irányítók már nem preferálták a hétezer méter körüli repülést, igaz, Madridtól a távok is rövidebbek voltak.
A repülés utolsó fázisában is leolvasható volt az egyik kulcsadat: a napsütéses átkelés végén az akkumulátorok töltöttsége 90 százalék fölött volt, vagyis ez a repülés is igazolta az alapkoncepciót: a nappal összegyűjtött napenergia elégséges a következő reggelig a gép levegőben tartására. A két hónap alatt összesen több mint hatezer kilométert repült a gép, tegyük hozzá, komoly műszaki hiba nélkül, csak az időjárás tudta befolyásolni a repülést, különösen, amikor egy erős szembeszeles szakaszon néhány pillanatig a gép nemhogy egy helyben állt, hanem még hátrafelé is megtett néhány száz métert. Az egyik marokkói szakaszt félbe is kellett szakítani a légköri viszonyok miatt: biztos, ami biztos, a Solar Impulse visszafordult és később szállt fel, amikor már megnyugodott kissé a levegő.
Noha nem várható, hogy mostantól az aviatika átalakul napenergia-repüléssé, az biztos, hogy a Solar Impulse küldetése sikerült: alkotói és pilótái bebizonyították, hogy igenis lehetséges nagy távolságokat berepülni kizárólag napenergia segítségével, egyetlen csepp fosszilis üzemanyag felhasználása nélkül. Ez legalábbis bátorítás az iparágnak, hogy próbálkozzon intenzívebben a radikálisan új, környezetkímélő megoldások irányába. Ugyancsak bátorító volt, milyen szeretettel és rokonszenvvel fogadták az emberek a gép megjelenését és leszállását útjának valamennyi állomásán.
Ami a folytatást illeti, és ami némiképp beárnyékolta az örömünnepet: a HA-SIA lajstromjelű gép testvére, a HA-SIB lenne, amellyel az előzetes tervek szerint 2014-ben kezdődne a még nagyobb kaland, a Föld körberepülése kizárólag napenergia révén. Azonban július első napjaiban az új gép szárnyának főtartója eltört a terhelési próbán. A kudarc valahol érthető: hatalmas mérnöki probléma garantálni megfelelően rugalmas és mégis szilárd napelemes szárnyak elegendő fesztávolságát, miközben ezek a szárnyak komoly turbulenciában és szélben is épen kell, hogy átsegítsék a gépet, és ami a legkomolyabb követelmény: az egész szerkezet könnyű kell, hogy maradjon.
A korábbi elképzelésekkel szemben a Solar Impulse projekt vezetői e kudarc miatt a föld körüli utat inkább tartják 2015-ben megvalósíthatónak. Nyilván közben elgondolkodtathatta őket a mostani repülés egy fontos tanulsága: az időjárást lehet ma már elég pontosan előre jelezni, de megkerülni semmiképp: egy óceáni átkelés esetében sajnos nagyon kevés az esélye, hogy az átrepülés egész útvonalán megfelelő időjárással szembesül a törékeny naprepülő.
