Malév-kirepülés: még a hajtóművek is bőgtek

Ezeknek a napoknak a cikkeiben a legsűrűbben előforduló szavak: vége, utolsó, és persze: Malév. Nemrég közöltük egy pilóta facebookos írását az éjszakai átrepülésről, amint a 737-esek többségét a malévos személyzetek visszavitték a bérbeadónak Shannonba. De volt az akkor éjszaka sorban repülő gépek között egy Q400-as is: ez hozta haza Írországból a Boeing-pilótákat. Ezen a Q400-ason pedig, ahogy ilyenkor kell és illik, ott voltak a légikisasszonyok, hivatalosan légiutas-kísérők is.

De hát hivataloskodásról akkor már szó sem volt, érzelmekről annál inkább. Mert ez volt az utolsó út, bár ha a folyamatok véglegesek, még ezeket a Q400-asokat is át kell repülni valamikor valahová... Sőt van még két 737-es is karbantartáson Ferihegyen. De nem ez a lényeg, hanem ennek a szerencsétlen napnak és a rákövetkező különös éjszakának a furcsa hangulata, ahogy végighullámzik a szerző, az utaskísérők egyike, Fentor-Majer Amanda sorain.

Lóri állománygyűlése után felmentünk az irodába. A show-nak hivatalosan is VÉGE volt, de mi csak nem bírtunk hazamenni. Hirtelen ránk tört a felismerés, hogy ha a Dash hozza haza a fiúkat, arra lányok is kellenek. Én 30, Horváth Móni 50 cm-re állt Muckytól. Ránk nézett és már válaszoltunk is. IGEN, MEGYÜNK. Jókor voltunk jó helyen.

Rohanás haza a ruháért, majd crew center. A többség már kint volt a gépeken. Jelentkeztünk Janónál és indulás. Értetlen pillantások közepette mentünk át a terminálra. Ilyen büszkén es boldogan meg sohasem húztam a bőröndömet, és Móni sem. Tökéletes haj, smink, ruha, mosoly! LKK szerint! Ahogy elindultunk a crew carral, már-már el is felejtettük, mi is történik, amikor megláttuk a sok gyönyörű vezérsíkot indulásra készen. Szívfacsaró volt. És gyönyörű. A gépre érve örömmel láttuk, hogy mindent hozott a catering. Szenya, italos trolley, kávé, újság. Először úgy tűnt, hogy itt ragadunk, mert a bud mégsem akarta elengedni a gépeket. De fél 8-kor végül mégis elindultunk.

Ajtók rendben, konyhában minden rögzítve, indulhatunk. Szabálytalanul 20A. Line up and wait! Fék behúzva. Teljes gáz. Fék ki és elindultunk! Ahogy a repülő kiszakadt a lefékezett helyzetéből, úgy tört ki belőlem újra a sírás, de halottam, hogy nem egyedül zokogok. Üresen a kis bikával, nyílegyenesen a sztratoszférába.

Elköszönt az irányítás, a fiúk pedig nekiálltak számolni, hogy ne kelljen sehol leszállni. És nem is kellett! 3.40 SNN-ig. Leszállás után beállítottak egy helyre, és vártunk. Kb. 4 órát. Közben hallgattuk a rádiót, amint sorban kérik a fiúk a leszállási engedélyeket. Minden guruló géphez lerohantunk, ugráltunk, kiabáltunk, integettünk. Külön köszönet Pelyak cpt-nak, aki a HA-LON-t felénk irányította, villogott, közelített! Istenem, de jó érzés volt!

Aztán egyszer csak megjött 28 fiú. Hullámzó lelkiállapotban. Akkor induljunk... nem volt könnyű leültetni őket, de ez egy másik történet.

Nekifutás az UTOLSÓNAK, közben villogó vakuk mindenfelől.

Megint érzem, hogy szakad ki a lelkem, megint zokogok.

Szerviz, villany le. Közben vesszük az irányítók üzeneteit. NEKTEK ÜZENI LONDON ÉS MAASTRICHT: SOK SZERENCSÉT, ÉS REMÉLIK, MÉG HALLANAK MINKET AZ ÉTERBEN.

Már majdnem egy órája nem sírtam, amikor süllyedni kezdünk. Végem van. Mindenkinek... Janó utolsó ajándéka: áthúzás! Újabb lelki hullámzás... most a tetején. Boldog vagyok, hogy itt lehetek.

Áthúzás. Meseszép. Emelkedünk utoljára... Jöhetnek a feljelentések. Bőgnek a motorok is...

Nincs mese. Le kell szállni. Nem lehet tovább húzni. Lassan gurulunk. Szombat van. Sehol senki. Üres az apron. Egy maroknyi, de lelkes mellényes csapat vár minket. Autók, buszok, mindenki, ahogy kell... Most már tényleg nem bírom. Ki tudja, hányadszor teszem fel, majd sírom le a sminkemet. 24 órája nem pihentünk. Teljes lelki kimerültség. Aki évek óta várja, mikor hervad már le a mosoly az arcomról, az most boldog lehet.

Fotó? Kösz, nem megy. Elbújok inkább... leghátra...

Elköszönök a géptől. Megyünk együtt vissza a bázisra. Mint a gyerekek, akiktől a tanító néni elvette a játékát, és most megszégyenülten kullognak vissza a helyükre. Némán vonulunk. Crew center. Néma es sivár. Most van vége. Most. Amikor a vadászpilóta zokog a vállamon!!!!!!!!

Mindannyian ugyanazt érezzük. Nem írom le újra. De még azt elmondom, hogy rettenetes volt ma délután felébredni és pár perc után rájönni, mi is zajlik most. Olyan volt, mintha elölről kellene élnem az egészet. Minden reggel így lesz?????  Fel lehet ezt dolgozni? Túl lehet élni?

Drága Enyéim! Nagyon fogtok hiányozni! Én titkon még reménykedem. A gépek meg lajstromban. Hátha...