Mint ahol bomba robbant... – 3. rész

Istvánfi Péter   ·   2011.11.26. 13:00
00

A riport a Nógrád Megyei Hírlapban jelent meg 2004. november 6-án, Hegedűs Erzsébet tollából.

Baracska, büntetés-végrehajtási intézet: itt tölti szabadságvesztését a hat ember halálát okozó lengyel gépkocsivezető. A Büntetés-végrehajtási Intézet Országos Parancsnoksága engedélyt adott, hogy felkeressük az elítélt kamionsofőrt, aki vállalkozott arra, hogy beszéljen velünk: mi is történt azon a bizonyos napon, hogyan tudta feldolgozni a történteket, hogyan telnek napjai a fogházban. A fogház teljesen elkülönül a településtől, sík terület, mindenfelé jól belátható. A bejáratnál sorompó, de tudnak az újságíró és a tolmács érkezéséről. Már ott közlik velünk, hogy a diktafonon és a jegyzetfüzeten kívül semmit nem lehet bevinni, a mobiltelefont is le kell adni a biztonsági szolgálatnál. Így hát a legszükségesebbekkel felszerelkezve indulunk a rács másik oldalára. Mindenfelé őrök, a többszörösen kiépített biztonsági rendszer kétféle funkciót is ellát: egyfelől meggátolja az illetéktelenek bejutását, másfelől gondoskodik arról, hogy az elítéltek ne tudjanak megszökni. A szabadsághoz szokott embernek kellemetlen, furcsa érzés, amikor a kapu döndülve becsukódik mögötte: a kerítésen belül egy lépést sem tehetünk kísérő nélkül, s arra is kérnek, a rendelkezésünkre bocsátott helyiséget ne hagyjuk el. Az elítélt hamarosan megérkezik, de kéréssel fordul hozzánk: fél óra türelmet kér, mert egy hónapban egyszer jön az intézetbe lengyel pap, s mi éppen abban az időben érkeztünk. Természetesen beleegyezünk: azon a félórás várakozáson már semmi nem múlik. S amikor végre leül velünk, fel sem tudom tenni az első kérdést, máris belevág, mint aki pontosan tudja, mi az, ami érdekel. Fiatal ember ül velem szemben, az itt megszokott szürke ruhában. Bajuszos-szakállas arcáról nem tudok leolvasni semmit, de a beszélgetés során kiderül: korántsem mentes az érzelmektől.

Igazságtalanul súlyosnak tartom a bírói ítéletet: teljesen figyelmen kívül hagyta a bíróság, hogy életem végéig ezzel a tudattal kell élnem, ezt nem lehet soha többé kitörölni! Ettől nagyobb büntetés nincs egy ember számára sem – mondja tört magyarsággal R.M., aztán átvált anyanyelvére. – Három éve itt vagyok, hogy egy kicsit könnyebb legyen, elkelne a segítség, de hát itt senkivel nem tudok az anyanyelvemen beszélni, így hát csak magam gondolkodok a történteken.

A baleset előtt volt-e gyakorlata nemzetközi utakon?

Tíz évig dolgoztam hivatásos gépkocsivezetőként, tapasztalt sofőrnek számítottam, több mint egymillió kilométert vezettem balesetmentesen. Életemben ez volt az első baleset, soha még csak koccanásom sem volt, pedig jártam Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, a skandináv országokban.

Járt már korábban Magyarországon, ismerős volt a rétsági útszakasz?

Akkor már egy éve „ingáztam” Lengyelország és Magyarország között, havonta négy alkalommal azon az útvonalon közlekedtem, tehát nyugodtan állíthatom: ismerős volt az útszakasz.

Hogyan emlékszik vissza a baleset pillanatára?

A mai napig is csak azt tudom felidézni, amit ott mindjárt a rendőrségen is elmondtam: arra, hogyan történt a baleset, nem emlékszem. Az első pillanat, amire visszaemlékszem, az, amikor már állt a kamion.

Mit látott, amikor kiszállt a gépkocsiból?

Az első, amit megpillantottam, az a szétroncsolt autóbusz volt. Nem tudtam, mi történt, semmivel nem voltam tisztában. Próbáltam kiszállni a kamionból, de nehezen ment, mert beszorult az ajtó. Zavaros volt minden, csak azt láttam, hogy futkosnak az emberek, szörnyű érzés volt: azt sem tudtam, hogy én okoztam-e balesetet, vagy az én járművemnek ütközött valaki, csak a nagy keveredés volt. Észrevettem egy rendőrségi autót, odamentem, próbáltam megértetni velük, hogy én vagyok a kamion vezetője. Mindjárt kifújatták velem az alkoholszondát, láttam az eredményt, hogy teljesen negatív és utána már nem is foglalkoztak velem a rendőrök. Arra sem tudok visszaemlékezni, mennyi ideig álltam ott. Visszamentem a kamionhoz, kivettem a táskámat, a telefonomat, de senki nem mondta, hogy mit csináljak, teljesen tanácstalan voltam. Észrevettem, hogy folyik az üzemanyag, szóltam a rendőröknek, nehogy még nagyobb baj legyen. Később odajött egy férfi civilben: nem mondta, hogy ő kicsoda, de a beszédéből ítélve rendőrségi ember lehetett, ő mondta, hogy üljek be a rendőrautóba és várjak. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amikor bevittek a rendőrkapitányságra. Odajött egy másik férfi azzal, hogy ő ért lengyelül, felajánlotta a segítségét. Akkor már megjelent a kapitányság épületében az ügyész is: bár nem értettem, mit mondott, de a hanglejtéséből azt éreztem, lekezelően bánik velem. A lengyelül tudó férfi próbálta nyugtatni, és ezután pár kérdést tettek fel, majd bekísértek egy zárkába. Valamennyi idő megint eltelt, utána elvittek vér- és vizeletvizsgálatra a kórházba: ott csak ezeket a vizsgálatokat végezték el, mai napig fájlalom, hogy nem vizsgáltak meg, pedig megsérült a fejem, megütöttem a gyomrom, fájt a mellkasom. Aztán kijöttek Balassagyarmatról a közlekedésrendészetiek, hátrabilincselték a kezem, mint valami bűnözőnek, úgy, mint ahogy a filmekben is szokták, holott egy közlekedési baleset részese voltam.

„Zavaros volt minden, csak azt láttam, hogy futkosnak az emberek, szörnyű érzés volt”

Látta-e a helyszínen az áldozatokat?

Egy nőre emlékszem, aki a kerekek alatt volt. A kamion gépjének hátsó tengelye alatt, a vezető felőli oldalon.

A vádiratban az szerepelt, hogy körülbelül 5 másodpercre elaludt, s ez volt a baleset oka.

Nem tudom, hogyan történhetett. Jól ismerem azt az utat, mindent fel tudok idézni. Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, hogy körforgalom, Rétság felé emelkedik, bal kézre van a benzinkút, utána a lámpa, majd kanyarodik az út, de nem tudom, hogy ezek az érzések a baleset előtt vagy után voltak.

Fáradt volt? Nem pihent eleget?

Igen. Sokat dolgoztam, kevés volt a pihenő, nem tudtam eleget aludni.

A tachográf működtetése a nemzetközi árufuvarozásra vonatkozó szabályok értelmében akkor már kötelező volt. Működtette-e?

Négy és fél óra vezetés után 45 perc pihenő kötelező, újabb négy és fél óra után 9 óra pihenő. Nekem annyi volt a pihenő, amennyit a vámellenőrzésen a határon vártam.

Miért sietett ennyire? Késésben volt, vagy a főnöke sürgette, esetleg annak arányában kapta a fizetését, hogy milyen gyorsan szállította le az árut?

Vasárnap este indultam Magyarországról Lengyelországba. A lengyel–szlovák határon már ott várt a cégtől a másik kamion: a kollégám átadta a papírokat, kicseréltük a pótkocsikat, és indultam vissza. Kedden reggel hét órakor Balassagyarmaton voltam a határon, amikor telefonált a főnököm: arra utasított, hogy 12 órára legyek a bútorokkal Budapesten. Mondtam neki, hogy fáradt vagyok, de határozott utasítást kaptam, azt mondta, pihenés majd utána.

Hogyan reagált a főnöke, amikor megtudta, hogy balesetet okozott?

Egy hónappal a baleset után meglátogatott Balassagyarmaton. Igazából nem is hozzám jött, hanem a kamionért, a papírokért, a telefonért. Úgy beszélt velem, mintha nem történt volna semmi: nem kaptam szemrehányást, igaz, a sajnálatát sem fejezte ki. Sőt, éppen a múlt héten kaptam levelet a feleségemtől, aki azt írta: a főnök azt tervezi, hogyha kiszabadulok, otthon polgári pert indít ellenem, gondolom, kártérítési igénnyel fog fellépni. Ezt azért nem vártam, még akkor sem, ha a három év alatt semmilyen segítséget nem kaptam tőle. A városban azt híresztelte, hogy ő fizette az ügyvédet itt, Magyarországon, de ez nem igaz, mert azt a családom fizette. Sőt még az elmaradt béremet sem utalta át.

A családja meglátogatja?

Igen, persze. Balassagyarmaton kéthavonta voltak nálam, de ide, Baracskára nehezebb eljutni, messze van, hiába, hogy Magyarország nem nagy. Legnagyobb fájdalmam, hogy a család 1200 kilométert utazik ide, és alig lehetek velük. Mivel ez az intézet fogház fokozatban van, a látogatási idő másfél óra. Kértem, hogy mivel külföldiek, illetve a nagy távolságra való tekintettel egy órával hosszabbítsák meg a látogatási időt, de a börtönparancsnok-helyettes elutasította. Aztán meglátogatott engem a lengyel konzul, és hármasban beszélgettünk: a konzul, a börtönparancsnok és én. Elmondtam azt is, hogy itt volt a kislányom: Az ügyvédi beszélőbe engedtek be bennünket, ahol plexi választja ketté a teret. Négy-öt havonta tud csak eljönni a család, és még azt sem engedték meg, hogy puszit adjak a feleségemnek és a kislányomnak. A konzuli látogatás után ez megváltozott, a börtönparancsnok nagyon emberséges volt: azóta is személyesen nyomon követi, hogy rendben legyenek a látogatások, megadta az engedélyt is a hosszabb látogatásra. Most legutóbb szeptemberben voltak itt.

Lengyelország és Magyarország között van egyezmény, kérhette volna, hogy büntetését otthon töltse le. Miért nem élt ezzel a lehetőséggel?

Nekem azt mondták, hogy ez az engedélyezési folyamat körülbelül egy évig tartana. A másodfokú tárgyalás után már csak 20 hónapom maradt, ezért úgy láttam, elveszítette értelmét, hogy kérvényezzem ezt. Másfelől pedig, ha Lengyelországban megyek a börtönbe, akkor börtönviselt emberként szerepelek otthon. Így, hogy Magyarországon töltöm le a büntetést, más megítélés alá esek odahaza, annak ellenére, hogy tudja mindenki otthon: börtönben vagyok.

Szokott-e gondolni azokra az emberekre, akik azon a reggelen meghaltak a balesetben?

Nagyon gyakran. Balassagyarmaton is volt lehetőség vallásom gyakorlására, ott is jött hozzám a pap, ide már egy másik pap jön, de van lehetőségem imádkozni. Felidézem, amire emlékszem, és próbálok bűnbocsánatot nyerni Istentől azért, hogy ez bekövetkezett. Ha olyan történik, ahol emberek halnak meg, azt nem lehet elfelejteni.

Találkozott-e az áldozatok hozzátartozóival?

Nem tudom, ki volt a hozzátartozó a tárgyaláson. Egy férfit nem felejtek el: a baleset napján, amikor a rendőrökkel vártam a tolmácsra, volt ott egy férfi, de nem tudom, kinek a hozzátartozója lehetett. Ott ült a folyosón, és artikulátlan hangon üvöltötte felém: „Killer” (gyilkos)! Nem magyarul, hanem ezt a szót használta: killer. Ez megmarad, amíg élek, ez kitörölhetetlen.

Mi a véleménye a magyar igazságszolgáltatásról?

Furcsának találom, hogy más a büntetés, ha Kecskeméten, más, ha Budapesten és más, ha Balassagyarmaton történik a baleset: esetemben az ügyész 5-10 évig terjedő szabadságvesztést kért. Ismerek olyan esetet, ugyancsak egy lengyel sofőrnek volt balesete, ahol öt ember halt meg a helyszínen, de őt csak 1 év négy hónap szabadságvesztésre ítélték. Nem tudom feldolgozni, megérteni, hogy amikor első fokon négy évet kaptam, az ügyész bejelentette, hogy súlyosbításért fellebbez. Ő nem „emberből” van? Ő nem tudta beleélni magát az én helyzetembe, hogy nem szándékosan cselekedtem? Én nem akartam ezeknek az embereknek a halálát, egyszerűen elég volt a kimerültségtől egy pillanatnyi kihagyás, és megtörtént ez a szörnyűség. A legnagyobb tragédia, amit, úgy érzem, sehol nem vettek figyelembe, hogy bennem ez milyen maradandó, kitörölhetetlen érzést okozott.

Ezek szerint súlyosnak tartja a bíróság ítéletét.

Ha hozzáadom azt, hogy bennem milyen érzések vannak, akkor ez súlyos ítélet. Az, hogy öt vagy tíz évig vagyok börtönben, már sajnálatos módon nem változtat azon a tényen – amit halálomig sajnálni fogok – hogy akkor és ott ezek az emberek meghaltak.

Ha a megtörtént események tudatában most ülne a kamion volánja mögött, és most telefonálna a főnöke, hogy délre Budapesten kellene lenni, most mit csinálna?

Kilenc évig közlekedtem Nyugat-Európában, akkor még egy másik cégnél dolgoztam. Az a főnök jól tudta, milyen szigorú következményei vannak, ha a kötelező munkaidőt, illetve a kötelező pihenőidőt nem tartjuk be. Ha telefonált, mindig csak azt kérdezte: hol vagy? Oda tudsz érni – mondjuk – Hamburgba estére? Ha azt mondtam, nem, mert már csak kevés van a kötelező munkaidőből, nem volt probléma, megértette. A mostani főnök pszichológiailag is zsarolt bennünket: jól tudtam, ha nem teljesítem az utasításait, Lengyelországba visszatérve elveszítem a munkámat. Pontosan ezért egyeztem bele, hogy Balassagyarmaton a lengyel televíziósok riportot készíthessenek velem. Ott, a kamerába mondtam, üzenetként a többi gépkocsivezető-kollégának: ne féljetek elveszíteni az állásotokat! Inkább állásotok ne legyen, minthogy ilyen tragédia részeseivé váljatok!

Tehát nem menne tovább?

Nem.

Számíthat-e kedvezményre?

Szeretnék minél előbb hazajutni, egy külföldi részére a magyar börtönviszonyok nehezen viselhetők. Most lesz majd egy tárgyalás, hogy kapok-e kedvezményt. Ha igen, akkor már februárban hazamehetek.

Mihez kezd, ha hazamegy?

Nem tudom, hogy mi lesz a jövőben. Nem tudom, mi lesz a polgári perrel, konkrét terveim nincsenek. Egy biztos: a feleségem már megmondta, hogy soha többet nem enged gépkocsivezetőként dolgozni. Autószerelői képesítésem van, és egyébként is: sok más munka is van, nem muszáj sofőrként dolgozni. Bizakodó vagyok, hogy Lengyelországban találok magamnak állást: bármilyen munkát elvégzek annak érdekében, hogy a családom boldoguljon.

Robert Markowski végül 2006-ban szabadult.

Külön köszönet a Nógrád Megyei Hírlapnak!

Kapcsolódó hírek

Vasút Közút Nagyvasút Kisvasút Városi vasút Autóbuszközlekedés

Titkos bunker Veszprémben, 150 éves fűtőház Miskolcon, vasúti magángyűjtemény Kelebián, nosztalgiabuszok Hatvanban: ha Múzeumok Éjszakája, akkor MÁV–Volán-csoport is!

MÁV/iho   ·   2024.06.19. 16:10

Június 22-én az ország számos pontján várják érdekes programokkal a látogatókat: a MÁV–Volán-csoport idén is aktív résztvevője a rendezvénynek, tizenkilenc településen, összesen huszonegy helyszín tart nyitva az érdeklődők előtt jövő szombat éjszaka.

Közút Haszonjármű

EKM: gyorsabbá válik a nagykategóriás jogosítványszerzés

iho/közút   ·   2024.06.19. 08:05

Újabb egyszerűsítéssel, ezúttal a nagykategóriás jogosítványszerzés gyorsításával segíti az Építési és Közlekedési Minisztérium a hazai szállítmányozási és fuvarozói ágazat fejlődését, a szektorban tapasztalt munkaerőhiány csökkentését. A jövőben a teherautók vezetésére jogosító C kategóriás jogosítvánnyal egyidőben megszerezhető az ahhoz kapcsolt nehézpótkocsiból álló járműszerelvényekre szóló CE kategóriás vezetői engedély.