Vasúttörténeti intézmény Szegeden

Vasárnaponként időről időre fellapozunk egy-egy régi Indóházat, bízva abban, önök is olyan örömmel csodálkoznak rá archív írásainkra, mint mi magunk. Mostani cikkünk az Indóház 2007. májusi számában jelent meg. A magazint digitális formátumban megvásárolhatják a dimag újságosstandján.

* * *

Ideje javát a cseh, szlovák és a lengyel vasutak felkeresésével, illetve képeslap-gyűjteményének rendezésével töltő barátom mondta a minap, minekutána átlapozgatott egy, a cseh vasúti hagyományápolással foglalkozó kiadványt: „Nézd csak, a cseheknek Frídek-Mystektől Havirovig, Ceské Budéjovicétől Hrádec Královéig mennyi vasúti emlékhelyük, klubjuk, gyűjteményük, múzeumuk van. Nálunk meg a nagy semmi. Csak a park a Tatai úton, meg a Nagy Józsi Szegeden.”

Fentiekből legalább két dologra feltétlenül fény derül: hazánkban a vasút múltjának dicsőítését, hagyatékának megőrzését illetően inkább szavakban vagyunk (lehetünk) eltökéltek (a vén kontinensen nyugatról keletre haladva tapasztalhatjuk ennek az irányzatnak az erősödését, és Magyarország ebből a szempontból bizony erősen kelet), „a Nagy Józsi” pedig akárhogy is nézzük, a maga nemében valóságos intézmény. Hivatalosan: Nagy József MÁV-főtanácsos, a Vasúttörténeti Alapítvány kuratóriumának titkára. Nem hivatalosan: a letűnt korszakok emlékeinek felkutatója, begyűjtője, őrzője, közösség- és hálózatteremtő mókamester, az alapítvány alapítója és motorja.

Aki furcsa módon úgy vált a vasút megrögzött hívévé, hogy felmenői között nem akadt vasutas. Történt ugyanis, hogy a nyolc általános után a szegedi vasútforgalmiba vették fel, hogy az első évet követően – különbözetivel – leendő vasútgépészként a fővárosi diákéletre nyergeljen át. Eddig akár klasszikus történet lehet az övé: szakmai gyakorlat a Landlerben, ismerkedés az ötvenes, hatvanas évek magyar vasúti vontatójárműivel. Az első, sajátosan „nagyjózsis” fordulatot 1963-ban vette sorsa.

„A technikum elvégzése után visszakértem magam Kecskemétre – eleveníti fel a múltat az egykori szegedi vasútigazgatóság épületének alagsorában kiépített relikviabirodalmában stílszerűen egy mobilizált MD-szerelvény ülésén rendületlen derűt sugárzó Nagy József. – Ott, a magyar vasút születésnapján, július 15-én lettem vasutas. Eleinte a kisvasúti fűtőházban dolgoztam motorszerelőként, majd Debrecenben, kiemelt dízelmozdony-vezetőnek tanultam. Ezt követően kerültem Szentesre, gyakornoknak az ABb motorkocsikra.”

Itt élte át a szép szál legény azt, amit a jelen a nagyvasúti kötöttpályás szerkezetek világában életük értelmét megtalálók már aligha: vasutasként imponált az utasoknak...

„Történt, hogy hosszabb ideig betegállományban voltam, és ezalatt szakállt növesztettem. Egy olyan korban, amikor még a farmert sem viselték el a vasúton, hát még ezt a megbocsáthatatlanul osztályidegen életformára utaló szőrzetet! Amikor szolgálatra jelentkeztem, haza is küldtek, beretválkozzak meg, csakhogy én nem mentem. Felvettem a szolgálatot, és segédkezelőként, olajos gyapottal a kezemben tüsténkedve, amúgy körszakállasan söpörtem be a csongrádi, gátéri menyecskék elismerő pillantásait.”

Nagy József életképe azokra az időkre utal, amikor még irigylésre méltó volt vasúti „hivatalt” betölteni, és amikor még élénken élt az emlékezetekben a mottó: „Tehetyi, mer vasutyi, magyar állam fizeti!” Változó világ, változó helyzetek: hősünk huszonhárom évesen állt a mozdonyvezetők táborába, és ki is tartott közöttük – két évig. Szíve ugyanis a kecskeméti kisvasúthoz húzta, ahol az MK48-asokkal kötött barátságot. Pályafutásának következő fejezete már a vasúti tisztképzőben íródott, hogy a stáció leteltével ismét Kecskeméten találjuk, gőzösreszortosként. Hozzá tartozott az a 424-es, a 021-es, amelyik Helvécián csapott el egy figyelmetlen sofőr miatt a sínekre keveredett buszt – a balesetben 38-an vesztették életüket.

„Megmondom őszintén, azt se tudtam, mi fán terem a gőzösreszortosság. Idegenül mozogtam új beosztásomban, de az idő múltával egyre jobban megszerettem a gőzösöket, rabul ejtett különleges szerkezetük, monumentalitásuk, látványuk. És egyebek miatt sem volt hiábavaló ez a korszakom. Egyrészt ekkortól fényképezem a vasutat, holott ezt még tőlem, vasutastól sem vették jó néven. Mára tízezernél is több fotót, negatívot és szuper 8-as felvételt őrzök az archívumomban. Másrészt ekkor kezdtem gyűjteni mindazt, ami máskülönben a szemétben, olvasztóban végezte volna, elsősorban mozdonytáblákat. Vádoltak is eleget, mondván, lopom a vasút vagyonát. Eleinte gépészeti vonatkozási tárgyakat mentettem meg az utókornak, aztán rádöbbentem, hogy a többi vasúti szakszolgálat nem gyűjti a maga területét. Noha önszántukból erre később sem került sor, a segítőkészségnek köszönhetően a pályavasút és a forgalom emlékei is megtalálhatók az alapítvány anyagában.”

A Vasúttörténeti Alapítványt 1993-ban hívták életre, és a szervezet hatásához, jelentőségéhez kétség sem férhet. A járműveket kivéve egyetlen magyarországi helyen – igaz, jobbára feldolgozatlanul, fiókok, ládák mélyén, alagsori beugrók rejtekében – sem található ennyi, a magyar vasút múltjához köthető lelet. Van itt minden a tiszti egyenruháktól és a mozdonytábláktól kezdve az írott dokumentumokon, térképeken, jelvényeken és archaikus vasútmodelleken át a lámpákig, jegylyukasztóig, szakszolgálati bőrtáskákig. Tiszát lehet velük rekeszteni. És az értékmentés szakadatlan zajlik, már nemcsak közvetlenül a vasútról származnak a leletek, hanem az alapítvány tevékenységéről értesülő civilek is átadják relikviáikat. Persze az lenne az igazán üdvözítő, ha a gyűjtemény egyszer majd a nagyközönség számára is elérhetővé válna. Nagy József ugyan iskoláscsoportok és az őt megkereső vasútbarátok, ismerősök előtt is kinyitja az igazgatóság alagsori vasajtaját (de az épület szinte minden szintjén is felbukkannak a vitrinben őrzött értékes vasúti darabok), ám a vasút dicsőségét hirdető kollekció szabad megtekintése azért mégiscsak más...

Már javában exponált az egykori magyar vasúti látványt megörökítő Zenit, majd Praktica, amikor Nagy Józsefet ismét Szegeden találjuk. A vontatási osztály pártiskolát kijáró, gőzmozdony-ügyintéző munkatársát helyettesítette, majd itt is ragadt – vontatási ügyintézőként. Eleinte nap mint nap bumlizott lakóhelye, Kiskunfélegyháza és Szeged között, majd a Tisza-parti városba költözést követően újabb előrelépés tanúi lehetünk: az igazgató kabinet tagja lett, és a közelmúltban innen is vonult nyugdíjba.

„Ahogy teltek vasutas éveim, úgy vonzott egyre jobban a vasút, ami nem hétköznapi, szövevényes történet, de lélegző és nagyszabású képződmény. És persze vonzott a szabadjegy is, mert így sokat utazhattam. Főleg nyugatra, elsősorban Németországba, ahol például kitűnő kapcsolatokat alakítottunk ki Szeged testvérvárosa, Darmstadt vasúti múzeumával. Nyugdíjasként még egyszer, utoljára kihasználom ezt a páratlan lehetőséget, nyolc nap leforgása alatt nyolc országot szeretnék bejárni. Korábban a nagy utazások háromnegyedét vezérállásokon tettem meg. Villamos mozdonyra felkéredzkedve ismerkedtem meg egy németországi hajnalon Herbert Dorfschmieddel, akivel azóta többször is találkoztam, és nem csak azért, mert a kilencvenhármas angyalföldi parádéra ő hozta a német 01-est. Nyugdíjba vonulása után ugyanis a jó Herbert Nagymarosra költözött. A Szent Mihály-hegyen lakik, s mivel meredek a hegyoldal, épített magának egy siklót, azzal megy fel a bejárattól a házáig...”

Nagy Józsefet szerteágazó alapítványi tevékenysége mellett leginkább a Bugaci Kispöfögővel azonosítják. Ő az egyike a „Mentsük meg a kisvasutakat!” mozgalom kezdeményezőinek, de nem előzmények nélkül: a külföld e téren elárult serénysége előtte is ismert volt, és a többek között a GySEV vasúttörténetét papírra vető Lovas Gyula a vasutat oltalmazni igyekvő tevékenységét is követendő példának tartotta. A Bugaci Kispöfögő, a 490,053-as pályaszámú, az évente minden augusztus második vasárnapján szabad ég alá álmodott, az interaktivitásával a többi hasonló rendezvény közül is kiemelkedő kisvasúti nap főszereplője véletlenül jutott el Kecskemétre.

„Az ottani vontatási főnökség munkatársa, Ádám Bálint és Mikus Dezső bukkant rá a Szobi Gazdasági Vasúton irodafűtésre használt lokomotívra – mondja Nagy József. – Ők vetették fel az ötletet: a mozdonnyal Kecskeméten lehetne nosztalgiavonatokat továbbítani. Szerencsére gyorsan megoldottuk a kérdést. A szegedi igazgatóság vontatási osztályán megszerveztük a szállítást, és 1983 nyarától a gőzöst Kecskemétre helyezték ki. Innen, ha kezdetben nem is határozott, de egyre formálódó út vezetett a kisvasúti napok zászlóbontásáig.”

Nyugdíjas létére Nagy József mind a mai napig aktív vasúti tanácsadó. Igaz, nem vérbeli vasútüzemnél, hanem a békési pálinkafőzdénél.

„Az Arad és Csanádi Egyesített Vasutak századik évfordulója alkalmából különvonatot szerveztem az Újszeged–Makó–Battonya útvonalon. A szerelvényt a sarkadi cukorgyár felújított 377.269-es gőzöse vitte. Ez volt a lokomotív egyik utolsó feladata, Sarkadnak ugyanis nem volt szüksége rá. Békésen azonban idősebb és ifjabb Békési Zoltán elhatározta, megvásárolják szeszfőzdéjüknek a gőzöst. Történt mindez nyolcvannégyben – a 377-es azóta termeli az üzemi gőzt a pálinkafőzéshez, miközben jómagam lehetek a Békési Pálinka Rt. vasúti tanácsadója. Kifejezetten örülök annak, hogy Békésiék túlléptek rajtam: pálinka-megállóhelyet létesítettek, és egy teherkocsiban egyedülálló kiállítást hoztak létre.”

A barátai, ismerősei körében lakonikus célszerűséggel „Nosztalgia Józsiként”, a rokonai, például a Barcelonában kézilabdázó unokaöccs, Nagy László által is a gőzmozdonyos előéletre utalásul csak „Fűtőként” emlegetett Nagy József apró kivételektől eltekintve ugyanúgy élné életét, ahogy tette. A számvetés ideje persze még jócskán odébb van...

„Nem tartom magam elégedetlenkedő, kesergő alkatúnak – gondolkodik el az alapítványi tiktár. – Sok szépet sikerült létrehoznunk, megóvnunk. De azért nem bántam volna, ha az alapítvány nagyobb hátszelet kap, és továbbra is a szívügyemnek tekintem a gyűjtemény nyilvánossá tételét. Ezen a téren sajnos nem érzek előrelépést. Néha elgondolkodom azon, talán én is többet tehetnék az ügy érdekében, ám ilyenkor rögtön eszembe jut: vajon miért csak nekem fontos a gyűjtemény sorsa?

T. Hámori Ferenc

Sorozatunk korábbi írásai

• Megtérülhet-e egy mellékvonal átfogó felújítása?
• Vaspályával keretbe foglalt tájon
• A Kis Piros – a Rhätische Bahn Svájcban
• A Szuper Törzsfőnök, a Kapitány és a többiek
• Rég volt, igaz volt?
• Mintha mindig itt lettek volna
• Nem úgy van az, mint volt rég
• Amit az Úttörőparlament mentett meg az enyészettől
• Rokonlátogatóban: szoborgőzös 1:35-ben
• A szenvedések vasútja
• Köszöni, jól van azóta is
• Jánkmajtis–Kölcse: a végek kisvasútja
• A tengerparti vasút
• Nem lehetett megmenteni: volt egyszer egy fűtőház Kisterenyén
• Jekatyerinburg, Szverdlovszk állomás
• Végleg vége Cicciolina pályafutásának! Eddig még nem publikált fotókkal!
• Múltidéző: magyar motorvonatok Brazíliában
• Múltidéző: Aradról Lippáig és Pankotáig
• Múltidéző: történet a Sargani nyolcasról
• Múltidéző: a gőzöskorszak hat pillanata, 1. rész: az „építmények”
• Múltidéző: amikor először jártak Desirók a Balatonnál

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!