A sínek páncélosai

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum tanulmánytárában Illés András muzeológus előadásában a vasúttörténet egyik fehér foltját igyekezett feltárni. Milyen szerepet játszottak, mennyire voltak hatékonyak az első világháborús páncélvonatok?

A technológiai fejlődés, a vasutak elterjedése természetes módon vonta magával a kötöttpálya haditechnikai felhasználását is. A vasút legelső, hadi célú felhasználása természetesen a logisztika volt: katonákat és utánpótlást szállítottak, illetve az ellenség előrenyomulása esetén menekítettek. A legelső páncélvonatokat – habár brit és orosz kísérletek is folytak – az észak-amerikai polgárháború idején vetették be. Európában az 1870–71-es porosz–francia háborúban használták először, majd a brit gyarmati háborúk idején jutottak szerephez.

A legelső páncélvonatok lényegében megerősített, hagyományos vasúti járművekből álltak. A kocsikat vaslemezekkel, a mozdony kazánját homokzsákokkal védték, az alacsony oldalfalú vagy pőrekocsikból átalakított lövészkocsikon kezdetleges fedezékük mögé bújva helyezkedtek el a katonák. A vasút másik hadicélú felhasználása a szárazföldön nehezen mozgatható, nagy hatótávolságú és átütőerejű (általában haditengerészeti) lövegek mozgatása volt. Az első világháború nyugati frontjának megmerevedett arcvonalait azonban ezekkel a fegyverekkel sem sikerült áttörni.

A páncélvonat tulajdonképpen tipikus közép- és kelet-európai fegyvernek is mondható. Az első világháborúban a nyugati fronton megjelentek a harckocsik, amelyek – korai lassúságuk és nehézkességük ellenére – komoly szerepet játszottak a háború végső kimenetelében. A keleti fronton azonban a technológiai hátrány miatt annál nagyobb szerep hárult a páncélozott vasúti szerelvényekre.

A hadviselő felek hamar rájöttek, hogy az egyedileg javítgatott-alakítgatott vasúti szerelvények helyett hatékonyabb járműveket kell alkotni. A keleti fronton, a galíciai hadszíntereken mindkét fél (a Monarchia és Oroszország) bevetett páncélvonatokat, az oroszok már 1912-ben létrehoztak négy, kocsi–mozdony–kocsi összeállítású szerelvényt. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése hamar reagált a kihívásokra, 1914-ben a Hadügyminisztérium leadta a rendelést a Mávagnál három páncélvonatra.

A szerelvények erejét egy speciálisan átalakított, 377-es sorozatú gőzmozdony adta, az első páncélvonatokban a mozdony előtt egy, mögötte két kocsi volt. Az előfutó kocsi szerepe – a lövészek elhelyezésén túl – a biztonság is volt, a szerelvénybe sorozva a mozdonyt védte, de szalasztással akár a vonat előtt futó pálya állapotáról is szerezhettek információkat. A mozdony mögött a parancsnoki kocsi, majd egy újabb lövészkocsi helyezkedett el. A hátsó lövészkocsin helyezték el a pálya gyors kijavításához szükséges anyagokat, eszközöket is. Az első sorozathoz tartozó páncélvonatok lövészkocsijai hat-hat géppuskaállással és további lövészállásokkal, valamint megfigyelőtoronnyal voltak felszerelve. A személyzetet – amelynek létszáma száz főre is rúghatott – többségében az Északi Főműhely besorozott dolgozói adták. Elhelyezhettek emellett a lövészkocsikban tartalék szenet és vizet is a gőzmozdonynak, de a szerelvény hatótávolsága így sem lett 120 kilométernél nagyobb – azonban a 377-es gőzmozdony kis tengelyterhelése miatt a legtöbb vasútvonalon bevethető volt.

A háború előrehaladtával a Mávag nehéz páncélvonatokat is tervezett: a VII. és a VIII. számú szerelvény lövészkocsik helyett már 270 fokban elforgatható, 70 milliméteres Škoda gyorstüzelő ágyúkkal felszerelt lövegkocsikat tartalmazott, a két 377-es gőzmozdony közé, a szerelvény közepére sorozták be a parancsnoki kocsit. A kommunikáció az akkor igen korszerűnek számító belső telefonvonalon zajlott.

Az első világháborút követő trianoni békeszerződéssel az utódállamokba, sőt, Lengyelországba is keveredett a Mávag páncélvonatokból, ez utóbbit a harmincas–negyvenes évek fordulójáig, Lengyelország második világháborús megszállásáig használták. Magyarországon nem maradt fenn sem páncélvonat, sem valaha azokban szolgált mozdony vagy kocsi, ám keletebbre komolyabb pályafutásuk volt a szerelvényeknek.

A Zaamurec (Amuron túli) elnevezésű páncélvonatot, akkori szóhasználattal vasúti cirkálót 1916-ban tervezték. Az első világháborút követően – több orosz páncélvonattal együtt – a polgárháború küzdelmeiben is részt vett, a hadihelyzettől függően hol a vörösök, hol pedig a fehérek oldalán. Végül a fehérek mellett harcoló cseh légió tulajdonába került, akik a transzszibériai vasútvonalon egészen Vlagyivosztokig utaztak, harcoltak vele, a sorsa később a mandzsúriai japán, majd a kínai hadsereg kötelékébe sodorta.

A páncélvonatok rövid tündöklésének egyrészt a szárazföldi haderők, harckocsik fejlődése, mozgékonyabbá válása, másrészt a légi hadviselés előtérbe kerülése vetett véget. E két tény mutatott rá a hátrányaikra: viszonylag gyorsak voltak ugyan, de manőverezhetőségüknek a kötött pálya szabott határt, a légitámadások elől pedig sem kitérni, sem komolyabban védekezni nem tudtak. Rövid időre, a kialakult haditechnikai űrben a csúcstechnológiát képviselték.