Amerikai rombolók a nyugat-német haditengerészetnél

A Zerstörer 5 makettje és az eredeti hadihajó.

Gere József neve elsősorban az Indóház vasúti magazinban megjelent vasúttörténeti témájú írásai alapján lehet ismerős az olvasóknak. Szülővárosában, Balassagyarmaton, ahol vasúti csomóponti főnökként vonult vissza, helytörténészként is nyilvántartják, önálló rovata van a helyi rádióban, ám azt kevesen tudják róla, hogy több mint öt évtizede versenyszerű modellezéssel is foglalkozik, ráadásul több szakágban is érintett. A közelmúltban rendezték meg Csepelen a C kategóriájú – más néven asztali – hajómodellek 22. világbajnokságát, amelyre a versenyek történetében az eddigi legtöbb modellt nevezték. Az eseményről itt tudósítottunk.

Szerzőnk az egykoron a nyugat-német haditengerészetnél szolgált Zerstörer 5 jelzésű hajójával vett részt a megmérettetésen. A modell ürügyén idézzük fel az USA eredetű nyugat-német rombolók történetét.

 Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett a második világháborúba, az US Navy rombolóflottáját az első világháborúból származó egységek, valamint az 1930-as években, kis számban hadrendbe állított hajók alkották. Ezek az 1930-as Londoni Haditengerészeti Szerződés előírásai szerint épültek, ezért a legnagyobb vízkiszorításuk legfeljebb 1500 tonna lehetett. Ez a korlátozás jelentős mértékben befolyásolta az alkalmazható fegyverzetüket.

Rövid időn belül azonban égetően sürgőssé vált minél több romboló hadrendbe állítása. Mivel a hadviselő felek már régóta fittyet hánytak a londoni előírásokra, az amerikaiak is ezt tették – az új hajóosztály vízkiszorítása 2500 tonna lett. Így már lehetővé vált a jelentős méretű gépészeti berendezés és fegyverzet beépítése.

A 114 méter hosszú, 12,9 méter széles, 5,4 méter legnagyobb merülésű hajótestbe négy Babcock & Wilcox vízcsöves kazánt és két General Electric gőzturbinát építettek be. A 45 MW (valamivel több, mint 60 ezer lóerő) teljesítményű, erősen túlméretezett meghajtóegység jelentős helyet foglalt, cserébe azonban a több, mint 10 ezer kilométer hatótávolságú hajó ma is tekintélyt parancsoló 67,5 km/óra legnagyobb sebességre volt képes.

A megnövelt vízkiszorítás már lehetővé tette kellő számú fegyverzet hordozását. Ennek gerincét az öt forgó lövegtoronyba telepített, 127 milliméteres ágyúk adták. Ezt egészítette ki öt, 40 mm-es Bofors, valamint hét, 20 mm-es Oerlikon ikergépágyú. A hajót két, egyenként ötegységes, 533 mm-es torpedóvetőcsővel is ellátták. A tengeralattjárók leküzdésére hat pneumatikus mélységi bombavető, továbbá két mélységi bombavető állvány szolgált.  

A radartechnika ekkor már annyira előrehaladott volt, hogy a hajókat ellátták légtérellenőrző, vízfelszín ellenőrző, és tűzvezető radarokkal is.

Az osztály első – Frank Friday Fletcher admirálisról, az Egyesült Államok Haditengerészetének első négycsillagos tisztjéről elnevezett, tehát névadó – hajóját  (a USS Radforddal egyetemben) 1942. május 3-án bocsájtották vízre. A rombolókat a tengernagy özvegye keresztelte meg…

Mivel az Egyesült Államok ipara ekkor már átállt a hadigazdaságra, országszerte tizenegy gyár ontotta magából az új hajókat. A háború végéig százhetvenöt Fletcher osztályú romboló épült. A harcokban tizenkilenc hajó veszett oda, és további hat rongálódott meg javíthatatlan mértékben. A háború után a többségüket leszerelték, és a tartalékflottákba sorolták. A koreai háború után az amerikaiak a hajókból a szimpatizáns és szövetséges országoknak különféle formában több példányt is átadtak.

 A három nyugati megszállási övezet tizenkét tartományából alakult meg 1949-ben a Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK. A második világháborús kapitulációt követően Németországot demilitarizálták, és az összes katonai szervezetet feloszlatták. Miután a három szövetséges nyugati hatalom (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország) 1955-ben kivonult az országból, a szuverén államban megalakult az önálló haderő és haditengerészet, előbbi Bundeswehr, utóbbi Bundesmarine néven. Az ország a NATO alapító tagja is lett.

A haditengerészetnek azonban nem voltak hajói. A probléma megoldására az US Navy felajánlotta, hogy kölcsönbérleti szerződés formájában átad az NSZK-nak tizenegy Fletcher-osztályú rombolót. Mivel már elkezdődött a német hadihajók saját tervezése is, ezek néhány éven belül várható hadrendbe állása miatt az NSZK csak hatra tartott igényt, egyúttal jelentős változtatásokat kért. Mivel a jetkorszakba lépett repülőgépek ellen az Oerlikon ikergépágyúk már hatástalanok voltak, ezeket leszerelték, akárcsak a Boforsokat; helyettük három 76,2 milliméterest szereltek fel. Kezdetben egynek radarvezérlésű, kettőnek optikai tűzvezető rendszere volt. Később utóbbiak is radarvezérlésűt kaptak.

A tűzvezető rendszerek többlet helyigénye miatt az első ötös torpedóvetőcsöveket, továbbá a harmadik 127 milliméteres lövegtornyot megszüntették. A hajó két oldalára egy-egy 533 milliméteres torpedóvetőcsövet építettek be, a tatnál pedig csak az egyik aknatelepítő állványt hagyták meg. A másik helyére szonárvontató-berendezés szereltek fel. Felszámolták a hat pneumatikus mélységi bombavetőt is.

Új fegyverként a parancsnoki torony előtt, két oldalt egy-egy Mark 10 Hedgehog (Sündisznó) mélységi gránátvetőt rendszeresítettek – a hajókat alkalmassá tették vízfelszíni és mélységi aknák telepítésre. Ehhez a fedélzetre az aknák mozgatását biztonságossá tevő sínrendszert építettek, de már Németországban. A meglévő radarrendszert újabb rádióelektronikai, rádiókommunikációs berendezések egészítették ki. Mivel ezeknek az antennáit a hagyományos árboc már nem bírta el, ezért azt rácsos szerkezetűre alakították át.

A német állományba vétel után a két jolle típusú motoros mentőbárka helyett a hajó bal oldalán egy bark típusút alkalmaztak, és csak két gumi mentőtutajt tartottak meg. A felszabaduló helyen húsz, konténeres automata mentőtutajt helyeztek el. Ezzel a megoldással a 329 fős személyzetnek kellő mennyiségű mentőtér jutott.  (Ekkor készítették elő a Spanyolországnak átadott hajókat is. A német igényeket ezeknél is érvényesítették, sőt, hatással voltak az US Navy FRAM, azaz Fleet Rehabilitation and Modernization elnevezésű hajókorszerűsítési programjára is.

 A romboló az Amerikai Egyesült Államokban 1942. december 30-án, DD 572 taktikai számon, USS Dyson néven állt szolgálatba. Részt vett a csendes-óceáni harcokban, ahol a Salamon-szigetek körüli hadműveletekben tüntette ki magát. A II. világháború utolsó hónapjaiban Okinawánál járőrözött, szolgálataiért összesen tizenegy csatacsillagot érdemelt ki. A hajó 1947-bern érkezett a dél-kaliforniai charlestoni tengerészeti bázisra, ahol a leszerelt rombolótársait látta el árammal, majd áthelyezték a csendes-óceáni tartalékflottába.

A Dysont jó állapota miatt választották be az NSZK-nak Egyesült Államok katonai segítségnyújtási programja keretében felajánlott kontingensbe. Hozzávetőlegesen egy évig tartó átalakítási munkák után 1960. február 17-én állt német szolgálatba – a brémai hajógyárban szerelték fel a víziakna-vezető sínrendszert, továbbá nagyobb ivóvíz tartályokat kapott. Kielben, az első szárazdokki javítás során alakították ki a zárt parancsnoki hidat, és cserélték le a két jolle mentőbárkát egy segédmotoros bark típusúra.

A Fletcher-osztályú rombolóknak Nyugat-Németországban nem adtak nevet. A hajókat a 119 osztályba sorolták, és a Z 1-től Z 6-ig terjedő számot kaptak. („Z” mint Zerstörer, azaz romboló.) Ettől függetlenül NATO taktikai számuk is volt, a Zerstörer 5 lett a D 179-es. Minden egyes hajó egy címerpajzsra festett egyéni jelzést viselt, ezt a hajóorr két oldalára festették fel. A Zerstörer 5-nek a pajzsán egy kardhal volt látható. A hajó 1961-ben tagja volt annak a nyugat-német flottaköteléknek, amely a karibi térséget érintve tisztelgő látogatást tett a virginiai Norfolk haditengerészeti bázisán.

A nyugat-németországi szolgálat napjai – Z 4-gyel és Z6-tal együtt – a Kielben állomásozó 3. rombolószázadban teltek. A hajó az évek során számos Bundesmarine, illetve NATO koalíciós gyakorlaton vett részt. Az NSZK végül 1976-ban 375 ezer márkáért megvásárolta a hajót, amit ha átszámítunk az akkori forint árfolyammal, bő hatmilliós összeg jön ki. Vagyis az amerikaiak erősen baráti árat állapítottak meg. Abban az évben szüntették meg az ötös torpedóvetőcső egységet, a helyére csupán egy újabb hosszú botantenna került. Fölöslegessé vált a torpedók betöltésére szolgáló daru is. A tengerészek az így keletkezet üres területet korzónak nevezték el.

 Úgy hozta a sors, hogy a Z 5 lett a Bundesmarine legtovább szolgálatban álló, Fletcher-osztályú rombolója. A 3. rombolószázadot 1981. június 30-án oszlatták fel. Július 1-jén megalakították az 1. rombolószázadot, ezt az ekkor még meglévő két hajó, a Zerstörer 2 és a Zerstörer 5 alkotta. Előbbi szeptember 18-ig maradt nyugat-német állományban, majd átadták a görögöknek.

A Zerstörer 5-öt 1981. december 31-én szerelték le. Kishíján 22 évig, egyben a társai közül a legtovább szolgálta a nyugat-német haditengerészetet – 1982. február 8-án indult Kielből, és február 26-án ért Görögországba, ahol a görög haditengerészet vette át. De nem állították szolgálatba, hanem a fegyverzetét, gépészeti berendezéseit a még üzemelő, Fletcher-osztályú rombolóik tovább üzemeltetéséhez használták fel. Az üres hajótestet 1992 júniusában ócskavasnak adták el, majd szétbontották. A hajó egykori személyzete megszerezte a hajóharangot és az egyik horgonyt, amit honos kikötőjében, Kielben egy sétányon Zerstörer 5 emlékműként állítottak ki.

A Német Haditengerészet (Bundesmarine) 119 osztályú, Z1-Z-6 jelzésű, Fletcher-osztályú rombolói

A személyzet a szűkös és puritán elhelyezés ellenére is szerette a hajókat. Az egykori „zerstöreresek” jelen vannak a közösségi médiában. Itt kérik az egykor a hajókon szolgálók jelentkezését, és a szolgálatuk idejéről egy-egy érdekes történet leírását. Álljon itt az egyik.

A rombolóknál szokássá vált, hogy a polgári hajókat „füstöléssel” üdvözölték. Egy alkalommal a Zestörer 5 a kieli kikötőből haladt ki, velük párhuzamosan pedig egy komphajó manőverezett. Az elegáns hadihajó láttán az utasok arra az oldalra tódultak, ahonnan a Z 5 jól látható volt. Ez kitűnő lehetőségnek kínálkozott egy füstöléses üdvözlésre. Ezt úgy hajtották végre, hogy a kazánok tüzelőolaj betáplálását egy kis időre megemelték. A hirtelen előállt léghiányos égés miatt a kéményen fekete füst áramlott ki. A fűtők ezúttal egy nagyobb füstöt szerettek volna előállítani, ezért lekapcsolták a kémények huzatventilátorait is, és a legnagyobb értékre állították a tüzelést. Az eredmény egy mindent – a komphajót is – beborító sűrű, kövér, fekete füst lett. Az utasok a látványt nagy ovációval fogadták.

Következett volna a visszaállás a normál üzemre. Igen ám, de egy ideig a huzatventilátorok nem indultak el, majd amikor ismét forogni kezdtek, a füstcsövekben felgyűlt olajpára begyulladt, és jó két méteres lánggal távozott a kéményből. A komp utasai azt gondolták, hogy még ez is a mutatvány része, és ezért még nagyobb volt a lekesedés. A gépészek persze kaptak egy jó nagy letolást, de a húszas éveik elején járó fiatal emberek voltak, ezért nem vették azt zokon.

 A 2025. évi, magyarországi C kategóriás világbajnokság dátumának kihirdetésekor e sorok írója elhatározta, hogy a német Revell gyár 1:144 méretarányú kittjének 2022-ben megjelent platinum kiadását készíti el, és azzal nevez be a versenyre. A műanyag, fröccsöntött építőkészlet öntőkeretein lévő alkatrészekhez vékony réz- és krómlemezbe maratott alkatrész-elemeket is mellékeltek, és számos esztergált elem is lapult a méretes dobozban. Összesen több mint ezerszáz alkatrész várakozott arra, hogy hajómodellé álljanak össze – egyes rézelemek csak nagyítóval voltak láthatók! Ha valami leesett, azt szinte reménytelen volt megtalálni.

A hajón a fényképek alapján számos módosítást kellett elvégezni, ami csak egyedileg gyártott alkatrészekkel volt lehetséges. Én a legtovább szolgáló Zerstörer 5-öt építettem meg. A hiányzó merülési jelekhez vizes matricákat kellett gyártatni, az elnagyolt víziaknák élethűbb kialakításához pedig egy 3D nyomtatással foglalkozó vállalkozáshoz fordultam. Elhatároztam, hogy a korlátok között lévő védőhálót is megjelenítem. Ehhez jó szolgálatot tett az üvegszálas szúnyogháló. Sok volt vele a munka, de nagyon attraktív lett. Számos olyan alkatrész van, ami szinte még attól is letörik, ha ránéznek, ezért már az építés korai szakaszában elkészült a plexi védőbúra, ami jó szolgálatot tett a munkaközi állapotban történő tárolás során is. (No, és az állandóan szeretetből dörgölődző macska ellen is hatásosan védett.)

A makett több mint nyolc hónapig készült, a szoros határidő miatt utolsó hetekben olykor egy ebédszünettel napi tizenkét órában is. A regisztrációra úgy vittem el Csepelre, hogy rám bizony érvényes lesz a Pierre de Coubertinnek tulajdonított mondás: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!” (Valójában ezt nem ő, hanem Ethelbert Talbot, Közép-Pennsylvania episzkopiális – anglikán – érseke mondta az 1908-as londoni olimpia előestéjén, a versenyzőknek tartott misén, a londoni Szent Pál katedrálisban.) Ezt gondoltam ugyanis annak a tudatában, hogy a kínaiak és az ukránok szinte iparművészeti szinten kidolgozott hajókat hoztak el a világbajnokságra. Mi több, a C6 jelzésű műanyag makettek kategóriájában – ahol a Z 5 is indult – 83 „művet” neveztek be.

Az eredményhirdetésen azonban kiderült, hogy a tizennégy ezüstérmes egyike lett a hajóm. Az örömömet tovább fokozta, hogy a nemzetközi versenyeken már korábban eredményesen szerepelt, HMS Campanula nevű, második világháborús brit fregattom bronzérmet kapott.

Az igényes kivitelű érmeket Kornis János, a NAVIGA élethű hajómodell szekciójának vezetője, és egyben a világbajnokság főrendezője ez alkalomra tervezte és gyártatta le. 

Arról, pedig, hogy milyenek a C kategóriás modellek, itt találni részleteket.