Búcsú a kék orrú flottától
A péntek hajnal óta tartó hírdömping a tudósítónak, szerkesztőnek kevés időt hagyott az érzelmekre – pedig ami történt, az nemcsak a maléveseknek, hanem a repülést szerető kívülállóknak is nagy megrázkódtatás. Belegondolni abba, amit a cégnél lévő ismerősök, régi haverok átélnek most, és belegondolni abba, hogy ezeket a Malév-színeket már nem láthatjuk – keserves élmény. Pontosabban, ahogy egy netes fórumon olvastam, magam is ekkor döbbbentem rá: Malév-repülőgép mostantól már csak a ferihegyi repülőskanzenben látható majd, néhány sportgépen túl (tényleg, mi lesz a Malév-klubbal?... visszatérünk rá!) egy gép hordozza még a színeket és a feliratot: az oldtimer Li-2-es.
A nagy sokk lefutása után természetes késztetés, hogy az ember tisztázza a maga viszonyát, rendbe szedje a maga emlékeit erről a több mint vállalatról.
E sorok írója 1970-ben ült először Malév-gépen, és onnantól kezdve a sors kegyeként sokszor. És hogy még kegyesebb legyen a sors, sokszor lehetett része abban a csodálatos élményben, hogy egy-egy Malév-gép pilótafülkéjében figyelhesse a személyzet munkáját. Talán majd lesz idő és lehetőség a legérdekesebbeket, legszebb repüléseket leírni a laikus szemével, a Tu–154-es kapitányi vizsgától a 767-es átképzésig, a jércékkel teli Il–18-astól akár az olyan kuriózumig, mint a légitársaságnál rövid életű 707-es. De sokszor minden pilótafülke-látogatásnál kellemesebb volt egyszerűen hazajönni valahonnan, egy hosszú és nehéz kiküldetésből, vagy akár csak egy nyaralásból, amikor az embernek ez a szín, ez a gép már kicsit az otthon előrehozott része volt.
Lehet, hogy lesz majd más légitársaság, magyar is meg budapesti is, de sokak számára az elmúlt évtizedekben ez a Malév jelentette a légiutas-szállítást, a közforgalmi repülést, a nagygépes repülést. Sokak számára a Malév jelentette magát a repülést, a Malév, meg legfőképp ezek a kék orrú madarak.
