Gázolás

Az alábbi történet valamikor 1979. őszén játszódott. A Balaton vasúti forgalmában a téli menetrend volt érvényben, a tó közelében már nyoma sem volt a nyári tömegnek, minden kihalt, a strandok bezártak, üresen várták a következő szezont, a lángos- és palacsintasütő bódék lehúzott redőnyökkel, lelakatolva őrizték a nyár emlékeit. Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy abban az időben augusztus huszadika jelentette a szezon végét, aznap még ellepte a tömeg a tóparti településeket, ettek, ittak, ha szép idő volt fürödtek és napoztak. Másnapra azután minden kiürült. Mintha ciánoztak volna. A vonatokon csak lézengtek az emberek. Azután életbe lépett a téli menetrend, a maga rövidebb és ritkábban közlekedő szerelvényeivel.

Egy ilyen lézengős, szép szeptemberi hétvégén úgy alakult a vezénylésem, hogy a délutáni keszthelyi vonatot kellett továbbítanom. Mivel már a téli menetrend szerint közlekedtünk, ezért a szerelvény, érkezés után ott maradt a keszthelyi állomáson, nekem pedig gépmenetben (üres mozdonnyal) kellett hazajönnöm. Meglehetősen kényelmes szolgálatnak tekintettük, leszámítva a késői, vagy pontosabban fogalmazva kora hajnali végzést, hiszen a fűtőháztól való hazatérést csak éjszakai BKV járattal lehetett megoldani. De ne szaladjunk ennyire előre az időben!

Amikor szolgálatba jelentkeztem, a felvigyázó a 227-es Szergejt jelölte ki számomra. A mozdony nagyon jó állapotban volt, vastag talpakkal és kicsivel több, mint 1200 kW teljesítménnyel. Kívül-belül tisztán, fényesen várt rám, így jó hangulatban kezdtem meg a szolgálatom. Viszonylag gyorsan átértem a Délibe, ahonnan hajszál pontosan sikerült elindulnom. Ha jól emlékszem, a vonat a 4206A számra hallgatott. (Keszthelyről másnap talán 4201-esként tért vissza Budapestre, de már másik mozdonnyal.)

Az út lefelé eseménytelenül, kellemesen telt. A gép kifogástalanul működött, a 8 kocsis szerelvény remekül fékezett és oldott, egyszóval ideális körülmények között dolgozhattam.

Amikor Keszthelyre értem körbejártam, majd a szerelvénnyel félreálltam az un. Nyárfás vágányra. A forgalmi iroda előtt megkaptam a kis alakú menetlevelet és az Írásbeli Rendelkezést, ezután elmenesztettek, én pedig gépmenetben nekiindultam a kihalt, csöndes balatoni éjszakának.

Szépen egyenletes tempóban haladtam, a motor halkan duruzsolt mögöttem, egészen ellazultam, amikor úgy éjfél előtt nem sokkal, a széplak-felsői megállóhely után arra lettem figyelmes, hogy valami fehér dolog fekszik keresztben a vágány mellett, de úgy, hogy az egyik vége valószínűleg eléri a jobb sínszálat. Nem tudtam mi az, ennek ellenére azonnal sarokba vágtam a D2-est (magyarul vészfékeztem).

Azt azért nem árt tudni, hogy abban az időben meglehetősen gyenge volt a mozdonyok világítása. Elől az alsó lámpákban 40 W-os égők, a felső fényszóróban talán 60-as, a beosztott gépeken 100-as izzók ontották a fényt valamerre. Alul a beázások következtében a parabola tükör már homályos volt, a felső fényszóró meg legfeljebb a verebeket, esetünkben a baglyokat világította. A közlekedési szakemberek azon az állásponton voltak, hogy vasúti járművek esetében a járművezetőnek nem kell messzire ellátni, hiszen az ezer méteres fékutat éjszaka úgysem lehet megvilágítani. A fő, hogy a járművet látni lehessen. Tehát a látszani volt a hangsúlyos, nem pedig a látni. A fontosabb jelzőeszközök a pálya mellett éjszaka vagy meg-, vagy ki voltak világítva, azokat a járművezető a gyengécske fényszórók mellett is időben észlelhette. Ezért volt az, hogy a műhelyben sem helyeztek hangsúlyt a fényszórók karbantartására. Ma, a kötelezően előírt és megkövetelt halogén izzóval felszerelt fényszórók korában ez a gondolkodásmód szinte hihetetlennek tűnik.

Ott tartottam, hogy gyorsfékeztem. Amikor közelebb értem, akkor láttam, hogy egy ember fekszik előttem, a feje a sínszálon, a teste a vágány mellett. A Szergej fékútja százról reménytelenül hosszú, így esélyem sem volt, hogy megálljak előtte. Erős 100 méterrel szaladtam túl, mire sikerült megállnom. És most bajban voltam. Egyedül, éjszaka egy halottal, akit meg kellene néznem. Minden bátorságom összeszedve elindultam hátra, de nem találtam semmit. A zseblámpám, meg mondanom sem kell, hogy beadta az unalmast. Visszamentem a gépre, és hátrafelé bekapcsoltam a mozdony fényszóróit, hogy legalább egy keveset lássak. És akkor észrevettem az árokban heverő holttestet. Első ránézésre sértetlennek tűnt, de ahogy megszokta a szemem a sötétséget, láttam, hogy a koponyája olyan súlyosan megsérült, hogy biztosan meghalt.

A következő feladatom az lett volna, hogy értesítsek valakit a balesetről. Igen ám, de a hetvenes években a vonal még nem volt rádiózásra kiépítve, a fradis Szergejeken pedig néhány körvasúti géptől eltekintve nem volt rádió. Nagy nehezen találtam egy pályatelefon csatlakozót, de az használhatatlannak bizonyult. Közben láttam, hogy Siófok bejárati előjelzője villogó sárgára vált. Kínomban kiálltam a hetes útra, hogy leintsek valami arra kószáló autóst, de szerencsétlenségemre akkor éppen egyetlen jármű sem jött. Végül úgy döntöttem, hogy a hatályos rendelkezéseket megszegve, a kényszer hatására elhagyom a baleset helyszínét és a gépemmel bemegyek Siófokra. Így is tettem. Ott elmondtam a történteket a szolgálattevőnek, aki értesítette a rendőrséget. A rendőrök néhány perc múlva meg is érkeztek egy 1200-as Ladával. Megkértek, hogy menjek ki velük, és mutassam meg, hol történt a baleset . Beszálltam a kocsiba és elvezettem őket a helyszínre. Ott a rendőrségi stáb elvégezte az ilyenkor szokásos tennivalókat, utána bementünk a kapitányságra, felvették a jegyzőkönyvet, majd visszavittek az állomásra. A helyszínelő rendőrök valószínűnek tartották, hogy a fiatalember nem öngyilkos lett, hanem már halott volt, amikor a pályára fektették. Semmiféle iratot, sem búcsúlevelet nem találtak nála. Meg kell  mondanom, annak ellenére, hogy minden bizonnyal egy, már halott embert gázoltam, nagyon megviselt az eset, de a hetvenes években ez még nem érdekelt senkit.

Az állomáson beüzemeltem a mozdonyomat és értesítettem a forgalmi szolgálattevőt, hogy készen állok az indulásra. Hajnalodott, Fehérvárról már megindultak a Budapestre tartó személyvonatok, ezért most már eléggé keservesen tudtam csak előre haladni. Ferencváros és Kelenföld között a bal vágány, szokás szerint tele volt ácsorgó tehervonatokkal. (Még rövid térközök voltak, két lámpasoros térközjelzőkkel.) Nagy nehezen azonban fél nyolcra mégis csak beértem a fűtőházba. Kiszereltem a gépet, feltöltöttem motorolajjal, majd félreálltam vele a műhelybe és feladtam (megrendeltem) a vizsgálatot.

Amikor bementem a felvigyázó irodába, azt vettem észre, hogy a kollégák és a felvigyázó úgy néznek rám, mintha kísértetet látnának. Csodálkozva érdeklődtem szájtátás okáról. Akkor elmesélték, hogy a siófoki szolgálattevő az éjjel telefonált és azt állította, hogy azért, mert elhagytam a baleset helyszínét, a kiérkező rendőrök letartóztattak, beraktak a kocsiba és elvittek magukkal. Ő ugyanis csak azt látta, hogy beülök a rendőrségi kocsiba és elmegyek velük. Nem kérdezte miért, csak következtetett, jóhiszeműen értesítette a felvigyázónkat, hogy ne számítson se rám, se a mozdonyra. Azt azonban már elfelejtette közölni, hogy jó másfél óra múlva visszatértem az állomásra, és gépmenetben folytattam az utam Ferencváros felé. Megértem, mert akkor már nagyon álmos lehetett, örült, hogy a kötelező feladatait el tudta végezni.

Mennyivel könnyebb ma a mozdonyvezetők élete! (Ha ugyan könnyebb.) A gépek többségén van rádió, minden masiniszta zsebében ott lapul a mobiltelefon, van úgy, hogy több is. A világításról nagy fényerejű halogén fényszórók gondoskodnak, a nagyteljesítményű fékek pedig biztosítják, a viszonylag rövid fékutakat. Ennek ellenére azt mondom, a szergejes gyorsvonatozás a Balaton partján, akár az északi, akár a déli oldalon, mozdonyvezetői szemmel igazi élmény volt. Még akkor is, ha a fent elmesélt és átélt szörnyűség árnyékot vetett rá. Később jártam arra Szilivel, Giganttal, Teknővel, de egyik sem hozta azt az érzést, mint a Szergej. Talán a Nohabozás lehetett még hasonló, de az nekem sajnos nem adatott meg.

Azért van még egy tanulság. Soha ne csak a szemünknek higgyünk! Győződjünk meg több oldalról is a látottak valóság tartalmáról! Szegény ferenci felvigyázó! Kénytelen volt átírni a már kész mozdony- és személyzeti fordulót. Majd amikor meglátott kezdhette elölről.

A halott fiatalemberről azóta sem hallottam semmit. Nem tudni, ha valóban megölték, elfogták-e a gyilkosát? Vagy az orvos tévedett és mégis öngyilkos lett? Valószínű, már soha nem is fogom megtudni. Nyugodjék békében!