Herkulesek éjszakái
A ma húsz éve indult légihíd neve Operation Provide Promise volt. Igazán találó név. Ki más nyújthatott volna bármiféle ígéretet a túlélésre azoknak a boszniai muzulmánoknak, akik bekerített városaikban éheztek 1992–93 telétől a szerbek gyűrűjében? Tudjuk, abban a háborúban iszonyatos tömeggyilkosságok, népirtások történtek, de az addigi szörnyűségekhez képest is nagyobb pusztításra készültek Boszniában a szerbek az ottani lakosság kiéheztetésével, a települések blokádjával. Erre válaszul indította el az amerikai légierő a maga légihídját arról a Frankfurt Rhein Main légibázisról, amelynek bejáratánál egy C–47-es emlékmű hirdette a hidegháború híres légihídjának, az 1948-as berlininek az emlékét.
Az első kötelék 1993. február 27-én éjszaka startolt, eredetileg két hétre tervezték a műveletet, sok hónap lett belőle, mert a szerbek nem enyhítettek a szorításon. Szeptember végéig 10 ezer tonnányi élelmet és egészségügyi felszerelést dobtak le az amerikai C–130-asok és a később hozzájuk csatlakozott francia és német Transall két hajtóműves szállítógépek. Frankfurt, noha elsőre nem tűnik épp közel a célponthoz, logikus logisztikai választás volt: itt szállhattak le azok a hatalmas C5 Galaxy teherszállítók, amelyek Amerikából hozták a ledobandó terheket, itt volt könnyű átcsomagolni és ejtőernyős dobásra felkészíteni a rakományt (és tényleg csak élelmiszert és egészségügyi felszerelést, nem fegyvert: ezt ott a bázison szerb küldöttek és az ENSZ megfigyelői ellenőrizhették.
A kontinens 1990 utáni történetének feltehetően legszörnyűbb tömegkatasztrófáját sikerült megelőzni az égből jött csomagokkal. Nem csak ejtőernyővel dobtak: az amerikaiak kifejlesztettek egy másik módszert is: a maximum egykilós élelmiszerpakkokat nagy kartondobozokba rakták, amelyek a gépből kihullva szétnyíltak, a kis csomagok lepottyantak a földre, és egy napra garantálták a túlélést. A bevetések mindig éjszaka zajlottak, a gépek útját feltehetően a Magyarországról felszálló AWACS légtérellenőrzők is szemmel tartották, de ott volt az Adrián szükség esetén vadászgépeivel az amerikai hordozók egyike is.
E sorok írójának kétszer is volt alkalma repülni a Herkulesekkel ezeken az éjszakai utakon: először a Magyar Rádió tudósítójaként (persze a mikrofon mellett fényképezőgépet is vittem magammal), a második „menetből” pedig egy dokumentumfilm kerekedett. Nemcsak a repülések jelentettek életre szóló élményt (és persze életfogytig tartó szeretetet a szerzővel egyébként egyidős, fantasztikus típus, a C–130 Hercules iránt): a bevetés előtti napokban közelről láthattuk a tervezés, a felkészülés, a rakodás profizmusát, az amerikai légierő szállítóezredének hatékony és gyakorlott mechanizmusát.
Ebbe a profizmusba beletartozott az is, hogy a US Air Force európai parancsnoksága természetesnek vette: a média már a volt szocialista országokból is érdeklődik az akció iránt, eléggé gyorsan és egyszerűen adta meg az engedélyt a repülésre, majd a bázison alaposan felkészítette a gyakorlatlan újságírókat az oxigénálarc használatáról („nem szabad belehányni!”) az ejtőernyő használatáig („ha fennakadsz éjszaka a fatetőn, inkább várd ki a reggelt, és akkor próbálj leereszkedni”).
A hadszíntér közelében a gépek olykor elég kemény manőverekkel kerültek dobásirányra, feltehetően nem egyszerűen északnyugat felől: a földön jól látszottak a torkolattüzek, de remélhettük, hogy nem ránk lőttek, mert nem is nagyon tudták, merre repülünk. A kötelék mozgását egy kijelzőrendszer segítette, aminek révén a vezérgépről rádióforgalmazás nélkül lehetett utasítást adni a kísérőknek az irány, a magasság és a sebesség változtatására, egy speciális radar pedig nagyon pontosan jelezte a többi gép pozícióját. Bosznia fölé érve fel kellett venni az oxigénálarcot és tilos volt vakuval fotózni, a gép minden fényforrását kikapcsolták, amit a földről is látni lehetett volna.
Amint az egyik repülés alkalmával sikerült kifigyelnem még felszállás előtt a navigátor számítógépén: a dobásokat kb. 4000 méterről hajtottuk végre, majd biztonságos magasságba emelkedtünk, közben bezárt a rakodótér ajtaja: speciel az első repülés alkalmával a rámpa többszöri kísérletre sem illeszkedett elég szorosan, hermetikusan a törzshöz, ezért még vagy egy órát magunkon kellett tartanunk az oxigénálarcot, utána a gép lesüllyedt háromezer méterre, és igen nagy kerülővel, a köteléktől különválva repült vissza Frankfurtba (csak sejthető volt, hogy az Alpok kikerülésével, sokkal hosszabb idő alatt, mint ahogy Bosznia fölé értünk).
A mi hét tonna rakományunk több száz embernek garantálta több napra a túlélését.
