Megmondja a masiniszta

Véletlenül és útközben tudtam meg, hogy ismét van kisvasúti forgalom a Nyárád völgyében. Ráadásul igazi gőzössel. Bár csak Szovátától Vármezőig, de van. Ezt nem lehet kihagyni – döntöttük el hirtelen, s máris a „kicsivonat” felfedezéséhez láttunk. Gyermekkori emlékeim alapján keresgélek, de nem sokáig: Szovátafürdő szerencsére ragaszkodik a hagyományaihoz, vagyis, hiába nincs már régesrég kisvonat, de azért megmaradt a Kisállomás utca, ami, ómen és nómen egyaránt, még mindig pontosan odavezet, ahova kell: megállunk hát a rozsdabarnából hál' istennek világosszürkébe átváltott sínpár mellett, ahol egy nyitott s egy „téli” személykocsi előtt ott áll a „főszereplő”.

Hát, nem hiszek a szememnek, egy ragyogóan kifényezett, sárgaréz csíkokkal kidekorált, piros kerekű ékszer várakozik az első vágányon. Közelebb megyek, s tényleg füstölög. Még közelebbről aztán olyasféle zajok ütik meg a fülemet, mint amikor anno a kislángon pöfögő kuktafazék adta meg az alaphangot a paszulyleves előállításának komoly szertartásához: sistereg tehát, s vékony csíkban forró vizet csorgat s gőzt fúj imitt-amott, mint ama sokat emlegetett varázsfazék. Csodás.

A közeli fatörzsön ott a menetrend: öt órakor indul innen a historikus kisvonat s hatra érkezik meg Vármezőre, majd visszafordul. Sokan ácsorgunk az egykori peron nyomait még őrző sínkörnyéki pusztaságban. Időutazásra készülünk, hát mindenki csendes. Jön a fűtő s a masiniszta. Majd a kalauz is. Indulhat tehát a bevagonírozás. Alig férünk. Ez itt nem a reklám helye, de azért körülírom: a harminc kilométeres időutazás ára nagyjából annyi, mint az intercityé Csíkszeredáig. Hiába, a különleges időtöltések ára nemcsak „Ajrópában”, de már itt is különleges, ha már a sokoldalúan fejlett világból a még sokoldalúbban fejlettbe keveredtünk.

Gyorsan fogynak az ülőhelyek, szóbeszéd, zsivaj, nevetés, várakozás. S aztán egyszer csak húúúúúúúú. Megszólal a csodamasina. Mint a régi westernfilmekben. Tapsolunk, üdvrivalgunk neki, s a vonat megrándul, nekirugaszkodik, indulunk hát, mint a nagy földrészvasút bátor pionírjai egykoron. Meghódítani az újvilágot. Szuszog, pöfög, de meglehetősen gyorsít. Szokatlan, ma már teljesen szokatlan perspektívából bontakozik ki a Szakadát felé vezető útvonal. Füvek, fák suhannak el mellettünk, egy-egy benőtt ág karcol végig mindent s mindenkit, integet a nyaralója elé kigyűlt háznép, riadt tehén ugrik árkot: íme, ismét itt a kisvonat! Húúúúú!

Jön az átjáró, amely, bár ismét megfelelő útjelzéseket kapott, mégsem veszélytelen: évtizedek óta nem járt itt vonat s nem lesz könnyű megszokni, hogy ismét vasútátjárók szabdalják át úton-útfélen a nyárádmenti utat. Ráng, imbolyog, de halad rendületlenül a „kicsivonat”, amelynek nem kis szerepe volt az egész környék huszadik századivá tételéhez. Egykoron négy ökörrel, háromnapi fáradsággal sem mindig sikerült a szekér fával, zöldséggel, miegymással idejében megérkezni a vásárhelyi piacra. Az apró gőzös órák alatt beszuszogott a székesfővárosba, ha esett, ha fútt, s a környező falvak órát igazítottak utána. Máig érthetetlen, hogyan s miért várt értelmetlenné a kilencvenes évek közepe táján ez a szinte évszázados célszerűség. Hú-hú-hú, szólal meg ismét a nyolckerekű, s akkurátusan fékez. Valahol a félúton lehetünk, virágos mező közepette, előttünk vasúti átjáró, bámészkodó-fényképező kirándulók, árnyékban hűsölő birkanyáj, messze lent a főúton dudáló, fényszóróit villogtató kocsisor.

Hiába, nem mindennapi látvány vagyunk. Soká állunk már, néhányan leszállunk, s a pöfékelő géphez sétálunk, hiába, ő a nap hőse. Benne lázas tevés-vevés, valami tagadhatatlanul történik, mert sötét füstfelhő csap ki sivítva a gőzös kéményén, kazánajtó csattan, fahasáb dübörög, szóval meg kell már kérdezni, mi is történik tulajdonképpen. A válasz egyszerű, mértéktartó s vitán felüli, akár a zsoltároskönyv: kifogyott a gőz, várni kell, amíg annyi fejlődik, hogy továbbvigyen a szakadáti dombok lejtőin. A személykocsik lakói többféleképpen viszonyulnak a dologhoz: van, aki megértően mosolyog, de akad, aki a szikrahullástól likasra égetett blúzát-pólóját mutatja kárvallottan. Annyifélék vagyunk, de így van ez jól.

A csodagép „ajtajához” közeledem. Ami nem is ajtó, hanem inkább egy kulcslyuk alakú rés, ahol ki-be járhatnak az arra illetékesek. Belesek. A fűtő és a masiniszta közös erővel táplálja az apró kazánt hatalmas fahasábokkal. Nem könnyű munka, a nyitott kazánajtó mögötti parázs még innen távolról is szinte perzsel. Kint 30 fok van, odabent legalább 60. De mégis hamar összebarátkozunk.

– Victor Mureşan vagyok – mutatkozik be a gőzöspilóta, nem sokat tud magyarul, ezért hát nyelvet váltunk. – Nyugdíjas vagyok, kezdi az ismertetőt, 23 évet töltöttem tengelyen. Amikor a mozdonyvezető-iskolát végeztem, már csak a mi évfolyamunknak tanítottak gőzösvezetést, de én is már csak dízellel, villanymozdonnyal jártam, itt, a Székelykocsárd–Déda vonalon, s persze Dédától Csicsóig. Ám az élményvonatokat is én vezettem a kilencvenes években Mezőméhesre, Szászlekencére, s ezt ismét csak gőzmozdonnyal. Sohasem hittem volna, hogy a felhagyott szovátai keskenyvágányú vasúton még közlekedni fogok. Minden csodálatom, elismerésem annak a lelkes embernek, aki ezt lehetővé tette.

– Beszéljünk erről a csodás kis mozdonyról, honnan került ez ide?
– Nagyszebenből hozták, kamionnal. 1949-es resicai gyártmány, 150 lóerős, négy köbméter vizet, három és fél köbméter szenet visz magával, s hat rakott vagont is képes elvontatni.
– Milyen sebességgel?
– Ennek nem „sebessége”, hanem „fürgesége” van, ami 35 kilométer óránként.
– Különösen, ha meg-meg kell állnia gőzt fejleszteni. Ez hogyan fért össze a menetrendszerűséggel?
– Összefért az, mert akkoriban szénnel fűtöttünk, aminek sokkal nagyobb a hőkalória-értéke, mint a fának. S a menet közben fejlődő gőz így mindig elegendőnek bizonyult, ritkán kellett megállnunk úgy, mint most.
– Nem lehetne fűtőolajjal táplálni?
– Nem, sajnos ez a gép nem alkalmas rá.
– Ezelőtt is kézzel fékeztek?
– Igen, mert a keskenyvágányon nem vezették be a légféket.
– Úgy látom, ön nagyon szereti ezt a kismozdonyt.
– Ha nem így lenne, más nyugdíjas-foglalkozást választottam volna. Régi mozdonyvezető vagyok, de higgye el, csak ez az igazi. A gőzmozdony.
– Nem szeretne inkább a dízellel járni?
– Nem. Én a gőzös kedvéért jöttem vissza a szakmába.
– És soha sincs melege itt, a vezérállásban?
– Megszoktam. Volt időm rá.

Közben a feszmérő mutatója lassan a 12-es számhoz közelít. Elegendő hát a gőznyomás. Indulhatunk tovább.
Sistergés, dobogás. A táj lassan hátrafele mozdul. Megyünk.
Huhuhúúúú.
– S mondja, szeret sípolni?
– Tudja meg, hogy igen. Szeretem a hangját.
– Megengedi, hogy kipróbáljam?
– Hogyne, tessék.
Huhuhúúúú.
– Mondja, mennyi időbe kerülne Vásárhelyig menni ezzel a géppel?
– Úgy négy és fél órába. Közben persze vizet is kell venni, azelőtt megvoltak az ehhez való kutak az állomásokon. Most talán újra lesznek, mert arról van szó, hogy a teljes vonalon beindul a közlekedés.

A masiniszta közben egy méretre vágott fadarabot illeszt be a gőzkar pályájának végébe. Nézem, de nem értem, aztán derengeni kezd.
– Mondja, ez a „kézigáz”?
– Úgy is mondhatnánk – derül fel az arca –, nézze, van itt többféle is, aszerint, hogy mekkora sebességgel haladhatunk, egyszerűbb, s takarékosabb a gőzadagolás, ha egyenletes.
Huhuhúúúúú.
– Tudja, vigyázni kell ezeknél az átjáróknál. Sok gépkocsivezető egyszerűen nem vesz bennünket komolyan, pedig ez – vonat. Még rágondolni is rossz, hogy mi történhetne egy ütközéskor.
– Önnek volt balesete a 23 év szolgálat alatt?
– Nem, hál' istennek...
– S gázolása?
– Az volt, sajnos. Dízellel mentem, ott állt a síneken s nem tehettem semmit, szinte egy kilométer lett volna a féktávolság. Elnézést, most átjáró jön, figyelnem kell.
Húúúúúúúú
– Mondja, nem kevés most a gőznyomás? Már csak 8-at mutat...
– A kapaszkodó tetejét még elérjük vele, s onnan már a saját súlyától is begurul a szerelvény az állomásra, csak a fékezőknek kell jól figyelniük.
– Hányan vannak?
– Mindkét vagonban egy-egy.

Valódi időutazás ez: emlékszem, boldogult gyermekkoromban is pont így rángott, imbolygott a „kicsivonat” a nyárádmenti hepehupákon. De a táj mesebeli. Megértem a skandináv vagy a német vasútbarátokat, akik sokat áldoznak egy-egy ilyen gőzmozdonyos rángatózásra. Mintha visszaperegne minden, mint a Tompa Gábor-féle zseniális „Kopasz énekesnő”–ben, ugyanott áll a nyaralótulajdonos, aki ugyanúgy integet, ugyanolyan lelkesen fogadják a „Thomas”-t a gyerekek, s csakúgy lassítanak a párhuzamos úton futó gépkocsik, sőt a fényképező turisták is ugyanazok, csak minden fordítva.
– Mondja csak, ismeri a Thomast?
– Igen, de minden rajzfilmet szeretek.
– Gondolt már rá, hogy ez a gőzmozdony is beszélhetne esetleg?
– Tudja meg, hogy beszél is. Csak érteni kell a nyelvén.
– Mit fog csinálni, ha hazaérünk?
– Elterítem a parazsat a kazánban, lassú gőzfejlődésre van szükség a reggeli menethez, aztán megkenem a mozgó alkatrészeket, letörölgetem az egészet.
Hóóóóóúúúúúúú
– Sokkal halkabb, rekedtebb a síp. Ez most azt jelenti, hogy fogy a gőz?
– Igen, hát ő is elfáradt. Érzi, hogy közeledünk az otthonhoz.

Egyre lassabban haladunk, csikorog a fék, feltűnik a már régesrég lakóháznak használt állomásépület. Előtte meglehetős, tarka tömeg.
– Mondja, mikor indul vissza?
– Sajnos, ma már nem fordulunk. Tessék holnap reggel jönni.

Eddig tartott a keskenyvágányú időutazás. Aki teheti, ki ne hagyja, mert kevés, nagyon kevés az ehhez fogható élmény, mikor a valóság álommá oszlik, majd visszafordul s minden megy tovább.