Nosztalgia? Határeset!

Ma, amikor a Románia felé tartó EC-ket teljes útvonalukon Traxxok és Delfinek vontatják, Szajol és Békéscsaba között is általánossá vált a testetlen suhanás, a meghatározhatatlan kék cseferés Y-kocsikat az aradi Astra által gyártott, a startos ammendorfiakra minőségben jócskán ráverő, klimatizált kocsik váltották fel, a kölcsönös kellemetlenkedést pedig együttműködés, a kontraszthatás érdekében érdemes visszagondolni egy 90-es évek eleji vonatútra, amelynek a célja a Retyezát-hegységben teendő túra volt. Nem utolsósorban, talán megtanuljuk értékelni, micsoda nagyszerű nemzetközi kedvezményekkel utazhatunk manapság, ellentétben a tárgyalt időszakkal…

Ma már kideríthetetlen, pontosan melyik vonat volt az, de a délelőtti keletis indulás alapján a Pannónia tippelhető. Bordó DWA-s kocsik, az üléskárpitok gyanúsan foltosak, mindenhol jelenlévő, nem túl erős, de ismeretlen jellegű szag.

A nemzetközi utasok éppen joghézagban bizonytalankodnak, röviddel ezelőtt vezették ki a volt szocialista országok egymás közötti vasúti személyforgalmában érvényes, irracionálisan olcsó jegyeket (Kassára olcsóbb volt a jegy, mint Miskolcra, ’89-ben hatszáz forintért lehetett utazni Budapest és Bukarest között – első osztályon), az utazni vágyókra hirtelen rászakadt a valutaelszámolású európai tarifa. A mai üzletpolitikai-alapú kedvezményeknek még nyoma sem volt. Mindenki trükközik, ahogyan tud, a kalauzok megfelelően kiélesedett szimattal üldözik a renitenseket. Már az út elején közlik mindenkivel a kocsiban, hogy ne is álmodjon senki arról, hogy Lökösházáig szóló belföldi jeggyel átcsusszanhat a határon.

Márpedig a terv éppen ez, az átcsusszanás Kürtösig, reménykedve, hogy az órás ácsorgásba belefér az ottani jegyvétel Déváig. Mint az várható volt, a kalauzok üresen, inkább a jövőre vonatkozó nevelő szándékkal fenyegetőztek, ők Lökösházán elhagyták a vonatot, amely minden simlis utasával együtt továbbgurult Kürtösre.

A szemben ülő erdélyi magyar néni viszont kezd nyugtalankodni, nem tudja még pontosan, a csomagjában rejtőzködő, ipari mennyiségű, Magyarországon összevásárolt, jövő évi megélhetését biztosító pólót hogy fogja átvinni a határon, az erre vadászó román vámosok éles szemei előtt. Rövidesen megszületik a megoldás, háromfős csapatunk hátizsákjaiban egyenletesen elosztva találnak a pólók ideiglenes menedékre. Kezdetben ez jó ötletnek tűnik.

A rövidesen felszálló vámtiszt mindenkitől megkérdezi, van-e nála nyugati valuta. Rendes, törvénytisztelő emberként bólogatunk, természetesen nincsen, csak forint és lej. Mint kiderül, éppen ez a baj, nyugati valuta nélkül szó sem lehet arról, hogy Romániába lépjünk, itt napi dajcsemark-tarifa van, nagy természetességgel már állítanak is fel minket és terelnek le a vonatról. A szemben ülő néni szemeiben rémület villan, egy pillanat alatt csúszik ki kezeiből jövőjének kulcsa, a pólókból származó remélt jövedelem, de nem tudunk mit tenni (az innen származó pólókat még évekig hordtam).

Bekísérnek minket az állomásépületben lévő magyar vámkirendeltségre, ott kell megvárnunk a legközelebbi Magyarország felé menő vonatot. Néhány óra hentergés a forró, olajozott padlójú helyiségben, szabadidejükben félmeztelenre vetkőzött vámtisztek között, gyakorlatilag háziőrizetben.

Csigalassúsággal, de eltelt a kiszabott idő, egy vámtiszt elkísér minket az Arad felől éppen begördülő vonathoz. Útközben sikerül megdumálnunk a fejét, hogy tegyünk egy kis kitérőt a pénztárak felé, ahol gyorsan megváltjuk Déváig szóló belföldi jegyeinket, valamint három kishatárforgalmit, Lökösházáig, oda vissza, jól fog az még jönni…

Törvényen kívüli, kitoloncolt, emiatt némi együttérzésre számító utasokként Békécsabáig utazunk vissza, nem nagyon zaklat minket senki menetjegyet kérve. Békéscsabán kis utánjárással felszerelkezünk német márkával és Lökösházáig szóló menetjegyekkel. Már alkonyodik, megérkezik a Románia felé tartó (mindig következetesen éjjel, a legkellemetlenebb időszakban közlekedő) újabb nemzetközi vonat, felszállunk. Rajtunk üt a jegyvizsgáló, Lökösházáig szóló jegyeinket látva már készül a harcra, de akkor előkerül a Lökösháza-Kürtös és a Kürtös-Déva viszonylatra szóló jegy is. Ilyen mértékű szemtelenséggel már nem tud mit kezdeni, visszavonulót fúj.

Az út további szakasza nyugodtan, bár érdekességekkel fűszerezve telik, a dévai váróteremben átvonuló katonák alszanak, fegyvereik mellettük letámasztva, Kiskalán mellett az éjszakában, a vaksötét vonatból megcsodáljuk az akkor még működő, az eget vörösre festő (ma már romjaiban heverő) acélművek izzását, majd hajnalban egy zuhanással ér véget az út, melyet a hennigsdorfi emeletes kocsi küszöbéről abszolválok Ohaba sub Piatra, becslés alapján sk-30-as, peronnak nevezett vizesárokkal rendelkező megállóhelyén.

Néhány nap Retyezát, távol a vasúti világtól, bár izgalommal készülve a hazaútra.

Az izgalom végül is elmarad. Kürtösig utazunk belföldi jeggyel, majd megkockáztatunk egy éjszakai áttörést Lökösházára, mely sikerrel jár, senki nem zaklat minket a vonaton. Lökösházán leszállunk, az állomásépület melletti asztalon kibontjuk a hálózsákokat és végre ájultan, zavartalanul alszunk a legközelebbi, reggeli gyorsvonatig, mely Budapestig visz minket – immár teljesen legálisan.

A több, mint húsz évvel ezelőtti, szükségtelenül előidézett összevisszaság, szervezetlenség, káosz az idő tükrében egyre inkább, mint hősi korszak tűnik fel. Ezt az érzést erősíti Békéscsaba és Arad suhanóssá átépített állomása. Bordó, cseferés DWA-val pedig ki és mikor találkozott utoljára?