Éjszakai repülés: otthagyni a 737-est

Ritka, hogy az iho/repülés egy közösségi oldalról vesz át szöveget, de ez a bejegyzés kivétel: a pilóták egyike, Demeter Csaba írta meg annak a bizonyos éjszakának a történetét, amikor a Malév Boeing 737-asait a társaság működésének leállása nyomán vissza kellett repülni a bérbe adó cég európai központjába. Az írás megrázó, keserűen hiteles. Mi itt a földről figyeltük a radaroldalon a gépek útját, nekik, akik vezették a gépeket, tökéletes szakmaisággal, higgadtsággal kellett teljesíteniük ezt az utat is, mint a többit, számtalanszor.

Budapest–Shannon a szeretett géppel, Shannon–Budapest könnyekkel.

Mérhetetlen fájdalmat érzek legbelül, és a mai napig nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Megtörtént és ÍGY történt meg. Nagyon sokáig bíztam, reménykedtem abban, hogy lesz megoldás, de péntek reggel telefonra keltem, melyet először nem akartam elhinni. MEGÁLLT A CÉG. Rettenetes lehetett ezt eldönteni, és kimondani, hogy VÉGE. Elkeseredettség, düh és sokk hatása alatt mentem ki és pakoltam a szekrényemet. Akkor kezdték keresni azokat a pilótákat, akik visszarepülik a 737-eseket a bérbeadónak, tulajdonosnak, és nyilván az első reakciója mindenkinek az volt, hogy nem, szó sem lehet erről. Miért mi adjuk az utolsó mindent eldöntő döfést magunkba?????

Aztán valamelyest tisztultak a gondolatok, eljutottak az információk, a fontos információk, és úgy döntöttem, döntöttünk, részt szeretné(n)k venni ezen a repülésen.

De ez nem csak az volt.

Délután fél öt körül gyülekeztünk a CREW CENTERBEN. Nevetgéltünk, örültünk egymásnak, izgalommal vártuk a dolgot. Aztán irány az APRON. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt repcsit a szép, és talán akkor mindenki számára a legszebb fehér madarat a kék orrával, és a legszebb logóval a farkán, amit valaha láttam gép farkán. Akkor már nem voltunk vidámak, de a feladatra való koncentrálás, a kiszolgálás szervezése feledtette velünk az érzéseket. De ahogy végignéztem az egymás mellett sorakozó gépeket, belül éreztem, ez nem jó így. Nagyon nem jó.

Aztán elindultunk szépen egymás után, sorban elköszönve, kihangsúlyozva a járatszám előtti hívójelet: Malév. Malév. Jó érzés volt. Az út sima volt, kaptuk a directeket, 300-400NM directeket, mintha ők is tudták volna, nem biztos, hogy lesz még alkalom segíteni. Pedig nem kellett időre menni, nem volt utas, csak mi ketten. A kapitány és az első tiszt. És a madár, a fehér madár kék orral, BLUE NOSE.

Éjfél körül megérkeztünk EINN-be, sorban egymás után szálltunk le szépen meggurítva, ezzel is tisztelegve az elmúlt időszak felett. Megálltunk egymás után, sorban a gurulóutakon, állóhelyeken, leállítottuk, kipakoltunk, kikapcsoltuk a fényeket, sötétbe burkolóztak a gépeink. Szörnyű érzés volt, OTT KELLETT HAGYNI ŐKET. Reménykedtünk, még hátha jön egy telefon, GYERTEK HAZA GÉPESTÜL, ez csak egy álom vagy egy rossz vicc volt. De nem jött ilyen. OTT MARADTAK. Mindegyik.

DAS-sal jöttünk haza, LQD, a retró. Szuper jó kis gép fantasztikus személyzettel. Összeszedtük magunkat, beszálltunk, de a hangulatunk egyre rosszabb volt. Tudtuk, merre fogunk kigurulni. És tudtuk, nem lesz jó a látvány, de mindenki erősnek érezte magát. Ekkor már volt, aki 24 órája volt ébren, de abban a pillanatban a fáradtság volt a legkevésbé fontos, meghatározó. Néztem az ablakon kifelé, és megláttam a mi madarainkat. Az épületek fényei művészi szépséggel rajzolták ki a sötétségben a Boeingok sziluettjét. A logó már nem látszott. Mintha igy lett volna megkomponálva. PICSÁBA. Potyogtak a könnyek... senki, szerintem senki nem tudta magában tartani. Torokszorító, fojtogató érzés volt elgurulni és felszállni. Mintha a szívünkből téptek volna ki egy darabot. „NEM HISZEM EL, HOGY ITT KELL HAGYNI ŐKET”, hogy van ez?

Hát így. Ha most beszélnem kellene, nem tudnék.

Tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy ezt szeretném csinálni, így szeretném csinálni, ITT szeretném csinálni és ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Sikerült, ha nem is nagyon sokáig, de azért sikerült.

Köszönöm nektek a feledhetetlen kilenc évet, és örülök, hogy részese lehettem a magyar nemzeti légitársaságnak, a „Ma”gyar „Lé”giközlekedési „V”állalatnak.

Remélem, még dolgozhatok veletek, mellettetek, EGYÜTT, a légi iparban, egy nemzeti légitársaságban.

Hát ez jár a fejemben most és még egy ideig biztosan. Huszonkilenc órája vagyok fent, de nem tudok aludni.