Árak és ösztönzők
A közlekedési tarifarendszerre gyakran mint szükséges rosszra tekintünk, aminek meghatározásakor a legfontosabb szempont a politikai elégedetlenség minimálisra szorítása. Valójában a költségek megtérítése mellett van még egy nagyon fontos szerepük az áraknak: a jól megválasztott tarifák az erőforrások hatékony felhasználásra ösztönöznek. Jól megválasztott árakkal kiszűrhető a társadalom számára felesleges fogyasztás és megmenthető az a hasznos fogyasztás, amit meghiúsítanának az optimálisnál magasabb árak. A gyorsvonati pótdíj legnagyobb hibája az, hogy téves ösztönzést ad az utasoknak, ezáltal veszteséget okoz a társadalomnak.
A közgazdasági ösztönzés kulcsfogalma a határköltség. Az elmélet gyors megértése érdekében képzeljük el, hogy száz ember alkotja a társadalmat, akik számára egyetlen vasúti utazás áll rendelkezésre egyszerű modellünkben. A pénztár előtt sorba állítjuk ezt a száz embert aszerint, hogy mennyit lennének hajlandóak fizetni az utazásért. Feltételezzük, hogy minden ember annyit hajlandó fizetni, amennyire hasznos számára az utazás – legelöl áll a legtöbbet fizető utas, számára a legfontosabb az utazás. A pénztárban a vasúttársaság szakértője ül, aki kiszámolja, hogy mennyibe kerülne a társadalomnak, ha még a következő sorban állót is elvinnék. A következő utas szállításának ára a határköltség.
Kitérő: nem ugyanannyiba kerül minden utas elszállítása? Nem, mivel a vasútra erős méretgazdaságosság jellemző, vagyis minél többen ülnek a vonaton, annál inkább csökken a szállítás egy emberre jutó költsége. Éppen ezért szeretjük a vasutat. A valóságban rengeteg tényezőtől függ egy utazás aktuális társadalmi határköltsége, többek között a távolságtól, az időponttól, a jármű típusától, a földrajzi értelemben vett útvonaltól és még sorolhatnánk.
Visszatérünk leegyszerűsített példánkra. Minden sorban állótól megkérdezzük, mennyire hasznos számára az utazás (mennyit hajlandó fizetni), és kiszámoljuk, mennyi lenne a szolgáltatás határköltsége. Addig engedjük fel a vonatra az embereket, amíg a fizetési hajlandóságuk magasabb a szolgáltatás határköltségénél. Akár kevesebb, akár több utast szállítunk el, rosszul jár a társadalom. Az első esetben a társadalom olyan fogyasztástól esik el, aminek haszna nagyobb a költségénél, utóbbi esetben pedig a haszonnál nagyobb társadalmi költségek miatt értelmetlen a fogyasztás.
A valóságban persze nem lehet minden jegy eladásakor összehasonlítani a határhasznot és a határköltséget. Az árazás azért nagyon praktikus eszköz, mert biztosak lehetünk benne, hogy csak azok az utasok vásárolnak jegyet, akik számára nagyobb az utazás pénzben kifejezett haszna, mint amekkora a jegyár. A hatékonyság érdekében nincs más dolgunk, mint úgy beállítani az árat, hogy a kiválasztott ár mellett a vonatot választó utolsó (legkisebb fizetési hajlandóságú) ember elszállításának határköltségével legyen egyenlő.
A keresletet megjósolni és a határköltséget kiszámolni persze nagyon nehéz. Azonban nem szükséges ilyen mélyre ásnunk ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: vajon napjainkban kilométerenként drágább elszállítani plusz egy gyorsvonati utast, mint plusz egy elővárosi utast? Nehéz indokot találni az igenlő válaszra.
Jóval könnyebb ellenérveket találni. A személyvonat gyakrabban áll meg, ezáltal jóval több energiát fogyaszt. Az elővárosi forgalomban rendszerint nagyobb a zsúfoltság, így az utasmennyiség növekedése esetén itt rendszerint előbb-utóbb kapacitásbővítésre, hosszabb vonatra van szükség, míg az átlagosan gyérebb kihasználtságú gyorsvonatokon gyakran pluszköltség nélkül elhelyezhetünk újabb utasokat.
Egy alacsony határköltségű szolgáltatás árát emeljük meg, ami nyilvánvalóan társadalmi veszteséget okoz. Olyan utazásokat hiúsít meg a megemelt jegyár, amelyeknek nagyobb lenne a haszna, mint a költsége.
Külön bekezdést érdemel a pótjegyként elhíresült jegytípus. Az utazás határköltségének kiszámítása bonyolult dolog, de az biztos, hogy az utazás távolságával erősen összefügg. Közgazdaságtani rémálomként élhetjük meg, hogy évtizedeken keresztül a pótjegy ára független volt az utazás távolságától. Ez egyértelműen indokolatlan ösztönző volt a távolra utazók számára, míg rövidebb viszonylatokon hasznos utazásokat hiúsított meg. Azóta enyhített a helyzeten az IC-pótjegyek zónásítása, ami kompromisszumnak tűnhet, ám mégsem magyarázza meg, hogy miért ne lehetne az IC-jegy egyszerűen egy arányosan drágább viszonylati jegy – már ha mindenképpen ragaszkodunk ahhoz az erősen kétségbe vonható elvhez, hogy drágább intercityken utast szállítani, mint az összes többi vonattípuson.
Értjük persze az áremelés igazi okát: az állam csökkenteni szeretné a vasút veszteségének a költségvetésre háruló terheit. A közgazdaságtan megoldást kínál ilyen kényszerítő körülmény esetére is. A cél az, hogy az áremelés a lehető legkisebb torzulást okozza a társadalmi optimumhoz, a határköltségen árazáskor beálló egyensúlyhoz képest. Azaz a lehető legkevesebb utast tántorítson el az áremelés, és ha már el kell tántorítni utasokat, az a lehető legegyenletesebben történjen. Ennél jóval kifinomultabb eszköz a Ramsey-árazás, ami figyelembe veszi, hogy a különböző utascsoportok mennyire árérzékenyek, és úgy osztja el az áremelést, hogy összességében a legkisebb torzulás álljon elő az optimumhoz képest. Fontos azonban kiemelni, hogy az utóbbi két megoldás már a határköltségen alapuló tarifarendszert feltételezi az áremelés kiindulási pontjaként.
Lenne tér a vasúttársaság bevételeinek társadalmilag hatékony növeléséhez. Egyértelmű ugyanis, hogy a személyszállítás határköltsége erősen függ az utazás időpontjától. Ha csúcsidőben növekszik az utasok száma, az előbb utóbb plusz kapacitás beállítását követeli meg. A hosszabb vonat – különösen ütemes menetrendben – egész nap közlekedni fog, hiszen ritkán találunk arra példát, hogy a reggeli és délutáni csúcsidő között a vonatok szét- és összekapcsolásával bajlódnának. Ugyanakkor csúcsidőn kívül rengeteg a szabad ülőhely, egy pótlólagos utas elszállítása lényegében ingyen van.
A jelenlegi tarifarendszer mégsem tesz különbséget csúcsidő és nem csúcsidő között, így semmi ösztönzést nem ad az utazás időpontjának társadalmilag hatékony megválasztásához. Üdvözlendő tény, hogy az IC-pótjegyek ára február óta a péntek és vasárnap délutáni csúcsidőre reagál, ám ennél sokkal fontosabb lenne, hogy a napi keresletingadozások költségvonzata is megjelenjenek az árakban.
Torzuláshoz vezet viszont a jegy megvásárlásának időpontján alapuló árdiszkrimináció. Az utazás előtt két nappal megvásárolt szolgáltatás előállítása semmivel sem olcsóbb, mint ha két perccel az indulás előtt vesszük a jegyet. A technikát a légiközlekedésből csenték el az illetékesek, ahol arra építenek, hogy az árérzékeny utasok hajlandóak korábban is jegyet vásárolni. Így a gazdag üzleti utasoktól magasabb árat is el lehet kérni anélkül, hogy elveszítenék az alacsonyabb fizetési hajlandóságú turistákat és diákokat. A légiközlekedésben azonban profitmaximalizáló vállalatok versenyeznek, akiknek finoman szólva sem szerepel a céljaik között a társadalmi hatékonyság. Ezért teljes tévedés egy versenytől elzárt állami vállalatnak fizetőképességre alapuló árdiszkriminációba kezdeni. Szerencse, hogy a súlykorlátozás nem került még elő.
A társadalmi célokat szem előtt tartó közlekedési vállalat tarifarendszerének a szolgáltatás előállításának határköltségére kell épülnie – akár kap állami támogatást, akár önfenntartónak kell lennie. Ebből a perspektívából nézve hosszú ideje káosz uralkodik a magyar vasúton és a gyorsvonati pótjegy bevezetése újabb csomókat köt a jegyrendszer összekuszált, a politika viharában sodródó gombolyagára.
