A kapott vezénylés parancs!

A hideg

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy a most következő történet mikor is játszódott, de a hetvenes évekre tippelek, mert a kelebiai vonal még nem volt villamosítva, nekem pedig csak dieselmozdonyra volt érvényes képesítésem. Nagyon szép, téli idő volt, sütött a nap, talpam alatt ropogott a hó. A hőmérséklet még a napsütés ellenére sem emelkedett fagypont fölé, olvadás jelei sehol sem mutatkoztak. Reggel nyolcra jelentkeztem szolgálatba, a 964-es számú kelebiai tehervonathoz.

Ennek a vonatnak az volt az érdekessége, hogy menetrend szerint Gubacsról indultunk vele (Gubacsnak neveztük Ferencváros Nyugati Rendező Illatos út felőli végét), és az ún. Kis Burmán közlekedtünk Soroksár állomásig. Ez a vonal a jelenleg is üzemelő Burma kihúzóban kezdődött, keresztezte a mai 13-as villamos vágányait, a Határ utat, a Nagykörösi utat és az 51-es villamos vágányai mellett haladt egy hosszú szakaszon, majd ismét keresztezve a Nagykörösi utat, a Vasút soron Gubacspuszta irányába elhagyta a várost. Soroksáron a tüzép mellett elhaladva, az állomás kezdőpont felőli végén, egy szakaszon párhuzamosan haladva a 150-es vonal vágányával, csatlakozott be a fővonalba.

A mozdonyvezetők nem nagyon szerettek erre járni, mert az itt közlekedő vonatok engedélyezett sebessége a városon belül mindössze tíz, a lakott területet elhagyva pedig 20 km/órában volt maximálva. Ennek ellenére a Nagykörösi út kereszteződéseiben meglehetősen sok baleset történt, mert a teherautósofőrök nehezen tudták kivárni, amíg a vonat keresztülvánszorog az átjárókon, ezért, amikor meghallották a közeledő Szergej dübörgését, igyekeztek gyorsan átvágni a vonat előtt. Ez nem mindig sikerült nekik.

Térjünk azonban vissza a történetünk elejére, amikor szolgálattételre jelentkeztem. A felvigyázó, ha jól emlékszem, az M62. 077-es gépet jelölte ki nekem. A mozdony a motorszín mellett, a Salakos vágányon állt és alapfordulaton dörmögött, mert a fagyveszély miatt nem volt szabad leállítani a motorját. Eléggé lehangoló látványt nyújtott kopott fényezésével, piszkos ablakaival, kormos tetejével, olajsáros forgóvázaival.

Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor a vezetőálláson bekapcsoltam a fűtést. Körülbelül két percig langyos levegőt fújt, azután pedig hideget. Amikor átmentem a másik vezetőállásra (mert arra gondoltam, hogy megfordíttatom a mozdonyt, hisz a vonattal úgyis, legfeljebb Kiskunhalasig jutok el), megdöbbenve tapasztaltam, hogy ott még két percig sem működik. A hidegre való tekintettel úgy döntöttem, hogy kérek a felvigyázótól egy másik gépet.

Amikor visszamentem a felvigyázó irodába és előadtam a kérésem, a felvigyázó fel sem nézett a papírjaiból, csak annyit mondott, hogy nincs másik mozdony. Amikor befejeztem a hisztit, ceruzájának a végével az iroda falán függő, szépen bekeretezett táblára mutatott, amelyen szó szerint ez állt:

„A kapott vezénylés parancs. Vitának megjegyzésnek helye nincs.”

Ebben a pillanatban lépett be az irodába G. elvtárs, a fűtőház főnöke. Na, gondoltam, éppen kapóra jött nekem, majd ő orvosolja a rajtam esett sérelmet. Előadtam Neki is a sirámomat, hogy nem szeretnék olyan gépen eltölteni egy teljes szolgálatot, amelyiken nincsen fűtés. Ő figyelmesen meghallgatott és ennyit mondott:

- Móricz elvtárs! Kapott maga a vasúttól bundát és meleg csizmát?

- Igen, G. elvtárs. Kaptam.

- Akkor vegye fel, szálljon fel a mozdonyra és járjon ki!

Mit volt mit tenni, kijártam. A vonattal Pirtóig jutottunk el. Ha valamelyik állomáson megálltunk, a vonatvezetővel felváltva melegedtünk a zajos géptérben. De túléltük. Egyikünk sem lett beteg, nem fáztunk meg. (Vonatvezető a mozdonyvezető mellett figyelő szolgálatot ellátó dolgozó. „ A vonatszemélyzet rendelkezésre jogosult vezetője. Állomás területén kívül levő vonatnál - külön szabályozott esetben állomáson is - a közlekedéssel és a tolatással kapcsolatos rendelkezéseit a vonat és pályaszemélyzet köteles végrehajtani. Közlekedéssel kapcsolatos rendelkezései előtt azonban - ha az értekezés lehetséges - köteles a két szomszédos állomás forgalmi szolgálattevőjével felvenni a kapcsolatot és tőlük utasítást kérni.”) Ezt csak azért szúrtam be, mert ma már sokan nem tudják, hogy mit is takart egykoron a vonatvezető fogalma.

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a főnökünk gonosz ember volt, ki kell ábrándítanom. Nem volt az. Neki a feladata abban állt, hogy működtetnie kellett az ország egyik legnagyobb fűtőházát, fenn kellett tartania a fegyelmet, az ideálisnak éppen nem mondható körülmények között. Ez az ember a háborút gőzmozdonyvezetőként élte át, félig nyitott vezérálláson, télen hidegben, nyáron melegben, amikor az egy szolgálatban eltöltött idő még bármennyi lehetett, esetleg még lőttek is rájuk. Nos, ő nehezen tudta elképzelni, hogy probléma lehet egy zárt vezetőállású mozdonyon a fűtés hiánya.

És most ugorjunk egy nagyot az időben. Valamikor 2007-ben, egy nyirkos őszi napon az 1047. 006 pályaszámú mozdonnyal kellett vonatot továbbítanom Ferencvárosból, Rajkára. Keletiben jelentkeztem szolgálatra. Akkoriban már keletis masiniszta voltam, mert valamikor a kilencvenes évek közepén összevonták Keletit Ferencvárossal. Amikor felmentem a mozdonyra, kellemes meleg fogadott, a kolléga rendes volt, bekapcsolva hagyta ott nekem a gépet. Ez a meleg nagyon jólesett a kinti nyirkos hideg után, pedig nem volt fagy, olyan 5-6 fok körül lehetett a hőmérséklet. Amikor elindultam a mozdonnyal, azt vettem észre, hogy egyre jobban fázom. A fűtés egyre csökkent, Budaörsnél már egyáltalán nem működött, külső hőmérsékletű levegőt fújt a vezetőállásba. Inkább kikapcsoltam és a padlófűtést kezdtem működtetni, de az nagyon gyengének bizonyult. Azért olyan 8-10 fokot sikerült előállítanom. Magamra vettem mindent, sálat, kabátot, mégis rettenetesen meghűltem. Nátha, torokfájás, hólyaghurut lett a következmény. Pedig nem volt olyan hideg, mint annak idején, a 77-es Szergejen. És nem a szovjet technika makacsolta meg magát, hanem a híres, német, Siemens gyár csúcsmodellje, bár nem kizárt, hogy a fűtőberendezést egy külső cég szállította.
Tíz keserves, betegállományban töltött nap lett az eset szövődménye.

„Tempora mutantur et nos mutamur in illis”