A Professzor öröksége: a P-gépek sora

Partenavia P68, Tecnam P92, P2002, P2006... itthon is megannyi ismerős típus. A „P” betű benne prof. Pascale-ra utal, akire hosszú (69 évnyi) repülőgép-tervezéssel töltött időt mért a sors. (A Föld minden pontján így hivatkoznak rá: „a Professzor”). Még 94 évesen is próbálgatta egyengetni a legújabb gépe, a P2012 útját, de ezt már sajnos másnak kell befejeznie.

Az öreg kissé „oldschool” volt, a kompozitot nem nagyon szerette, viszont a gépeiben mindig annyi, és olyan anyag volt és van, amennyi kell. A gépeinek repülési tulajdonságai kivétel nélkül első osztályúak, és (ami a mai világban nagyon fontos) fillérekből fenntarthatóak. (Néha önkéntelenül is beugrik az öreg Rubik, nem? A Góbé is ilyen volt. A maga korában olcsón gyártható volt, egyszerűen repülhető... Mi kell még?)

Luigi Pascale 1923-ban született Nápolyban, és soha nem hagyta el a környéket. A Nápolyi Egyetemen (ami Európa legrégebbi egyetemei közé tartozik, lévén 1224 óta működik) végzett – gépészmérnökként. Később visszament tanítani, és nem mellesleg az az Umberto Nobile volt a professzora, aki 1926-ban a Norge léghajóval átrepülte az Északi-sarkot.

1948-ban tervezte az első repülőgépét. 1955-ben a testvérével megtervezte és megépítette a P.55 „Tornado” típust, amivel megnyerték a „Giro di Sicilia” repülőversenyt. Ezután alapították meg a Partenavia céget Nápolyban, amivel 1986-ig kb. 1000 gépet gyártottak. A P68-ast nem kell bemutatni senkinek, az itteni repülőiskoláknak szinte csak ez van kétmotoros képzésre. Olaszországban ezen kívül rengetegen szerezték meg a szakszójukat a P64 vagy P66 valamelyik változatán.

Az Aero Club Italia – a „helyi MRSZ” – megrendelésére, némi állami segítséggel legyártottak néhány száz darabot, így ez lett a repülőklubok standard kiképzőgépe. Ez később a P92-vel is megismétlődött, Olaszországban nincs olyan „Isten háta mögötti libalegelő”, ahol ne lenne legalább két-három P92-es. Na ja, 2500 (!) legyártott darabból csak kellett hogy jusson...

Professor Pascale 1951-ben szerzett szakszolgálati engedélyt, amit a közelmúltig folyamatosan fenn is tartott. Szinte minden gépét ő repülte be, sőt, az új módosítások után is gyakran lehetett látni a botkormány mögött is.

Eközben tanítani is volt idő az újabb generációkat. A Professzor ugyanis rendes tanára volt a Nápolyi Egyetemnek, legjobb hallgatói gyakornoki helyet, később állást is kaptak a Partenaviánál. (Ha annyiszor lenne száz forintom, ahányszor a főmérnök elmesélte nekem, hogyan vitte el a Professzor egy flattertesztre, amikor ő frissdiplomásként 1985-ben kezdett dolgozni a strukturális részlegen... Na akkor már lehet, hogy lenne egy saját P2006-osom.)

Személyes élményeket nem tudok hozzáfűzni, hiszen sajnos nem adatott meg, hogy elbeszélgessek vele. Pedig itt lakom 250 kilométerre Nápolytól... Ennek sajnos több oka is volt, az egyik a nyelvi probléma, lévén az én limitált olasztudásom kicsit messze van attól a nápolyi dialektustól, amit ő beszélt. (A főmérnök is nápolyi, és őt sem értem mindig...) Azonban megadatott (itt és és még Kölnben is), hogy a Professzor néhány korábbi munkatársával, illetve tanítványával dolgozhassak együtt. Megadatott, hogy repüljek az általa tervezett gépekkel, és mindegyiket imádom. A P2006-ost, a P2008-ast és a P68-ast különösen.

Nézem az üzeneteket... A barátaim már próbálnak némi humort is belecsempészni, a tragédiát feldolgozandó. Egyre-másra jönnek az ilyen üzenetváltások, hogy „magukhoz szólították az égiek, hogy szárnyakat adjon nekik” – mire a válasz: „Na igen, elég rosszul mehetnek odafent a dolgok, ha már a Professzort kellett felvenniük, hogy rendet csináljon...” Mint ha egy repülőgép-projektről menne az eszmecsere. De valahol lehet benne valami. A Professzor majd megtervezi, be is repüli, és ez így van jól.

De sajnos a sikeres berepülés végén hiába várjuk haza.

* * *