Ablakom alatt villamos csattog
A kérdésnek, mint mindig, két oldala van: sok előnnyel jár, de kellemetlenség is származhat abból, hogy a közösségi közlekedés eszközei egy ugrásnyira vannak az ajtónktól. Jómagam néhány év alatt változatos lakóhelyekről szerezem tapasztalatot, csendes, Duna-parti utcától a budai közlekedés lüktető artériájáig.
Fővárosi pálya-és vesszőfutásomat kollégistaként, metró mellett kezdtem, az adott kerület egyik kisebb csomópontjában, majd kevéssel később bekerültem Dél-Buda szívébe, az egyetemi negyedbe, így eleinte természetesnek vettem, hogy ebben a városban minden pillanatok alatt elérhető, pedig egyszerűen csak az oktatási intézmény körültekintő szállásválasztásáról volt szó.
Bartók Béla úti otthonom első éjszakája kellemetlen meglepetéssel fogadott: az utcafronti szoba hiába volt a negyedik emeleten, a villamos csattogása – akkor még jártak az UV-k – olyan erővel hatolt be a meleg miatt nyitva hagyott ablakon, mintha a fülem mellett haladt volna el. Még nagyobb meglepetésként ért egy-két hét elteltével, hogy ezt is meg lehet szokni. Valamit valamiért: a nagy forgalmú utak, terek jó közlekedést kínálnak, cserébe azonban az átlagosnál több zajt kell elviselni. A fent említett dél-pesti, Duna-parti utcából 15-20 perc volt csak a buszig eljutni, onnan legalább fél-egy órás buszozás-villamosozás a városba, cserébe otthon csend és csodás kilátás fogadott.
Később, a kollégium környékén sétálva rá kellett jönnöm, hogy ez sem feltétlenül ennyire szélsőséges: a hegyoldalban, egy utcával feljebb, a villamosból szinte semmit nem hallottam. A kiváló közösségi közlekedés ellenére azt az utat mégis autók százai szegélyezték – hogy miért, ezt csak akkor értettem meg, amikor már háromnegyed óránál többet kellett eltöltenem a BKV járművein. Az évek során rá kellett jönnöm, hogy színházba, megbeszélésre, és ehhez hasonló helyekre eljutni Budapesten nem a tömegközlekedés az optimális megoldás. De ez még változhat.
Képzeljünk el egy ideális helyzetet: Budapesten végre valóban közösségi közlekedés van, kialakult az utazási kultúra, modern, megfelelően tisztán tartott járművek közlekednek olyan járatsűrűséggel, amely csúcsidőben is elképzelhetetlenné teszi a ma mindennapos heringkonzerv-effektust. Mit nyerünk, ha jó helyen lakunk?
Elsősorban és mindenekelőtt: időt. Időt azzal, hogy nem kell sokat sétálni, hogy minden irányba pár percenként indul egy járat, azzal, hogy nem kell kilométereken át cipelni a bevásárlószatyrot a havi áruházrablás után. Pénzt is nyerünk: ma egy havi felnőtt bérlet árából nem jön ki 30 liter benzin. Van értelme egyetlen bérlettel számolni, mivel a fővárosban közlekedő autók elsöprő többségében egyetlen ember ül. Egy alsó-középkategóriás autó fogyasztását és a budapesti dugókat számításba véve ez alig 300 kilométer autózásra elég, vagyis átlagban, munkanaponként 15 kilométer. Munkahelyre és haza, esetleg kis kitérővel a legközelebbi szupermarketbe. A hétvégi kirándulás már nem fér bele. Ráadásul, ha nem kell tömegben küzdeni még az állóhelyért is, akkor sokkal kellemesebb utasként hazatérni nyolc-tizenkét óra munka után, mint a dugóban idegesen araszolva.
A közösségi közlekedés gócpontjaiban jó eséllyel miniatűr városközpontok alakulnak ki: a trafik és kisbolt mellett bank, posta található, vagy éppen valamilyen intézményre épül a közlekedés, legyen az iskola vagy bevásárlóközpont. Így, ha egy ilyen környéket választunk lakhelyül, rengeteg dolgot szinte a kapun kilépve elintézhetünk, nem kell hozzá se autó, se bérlet.
Végül térjünk vissza a mai Budapesthez, a valóságba. A legtöbb közlekedési csomópont zsúfolt, zajos, koszos – legalábbis ez él az emberekben. De csak néhány utcával kell arrébb menni, és találhatunk történelmi hangulatú kis utcákat, parkosított, új vagy felújított lakótelepeket, vagy épp kertvárosi lakónegyedeket. Ha nem tudunk, vagy épp nem akarunk autót venni, a közösségi közlekedés kényelmetlenségei ellenére is érdemes megkeresni ezeket a helyeket, hisz a kényelem viszonylagos, és néha pénz helyett elég az odafigyelés, hogy javítani tudjunk rajta.
