Kilencvenéves a baszk fogaskerekű
A nyugati végeken található Baszkföld és annak spanyol és francia oldalán viszont egy-egy település elsősorban a magasabb társadalmi rétegek kedvelt célpontjává, ismert fürdőhelyévé vált – nevezetesen San Sebastian és Biarritz. Ez utóbbitól nem messze délre található a festő fürdővároska és kikötő, Saint-Jean-de-Luz, ahonnan csak tíz kilométerre van a némi „nagyképűséggel” hágónak nevezett Szent Ignác-nyereg, hiszen csak 169 méteres tengerszint feletti magasságban van. Innen indul az a fogaskerekű vasút, amely 1924-es üzembe helyezése óta gyakorlatilag változatlan formában és műszaki tartalommal szállítja az utasokat föl, egészen 905 méteres magasságba. A bő fél órás, legföljebb kilenc kilométer per órás sebességgel megtett úton birkanyájak és szinte vadon élő, legelésző baszk pónik (pottok) látványa kíséri az utasokat a 4,2 kilométer hosszú, méteres nyomközű pályán, a csúcsról pedig tiszta időben látni a Pireneusok láncát és az Atlanti-óceán végtelen kékségét. A sportosabb vasútbarátok, kirándulók egyirányú jegyet is válthatnak – azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a hegyet meg akarja-e mászni, vagy inkább a lefelé tartó utat teszi meg gyalogszerrel... A látvány mindenesetre csodálatos!
Ahogy az a fogaskerekű honlapján is olvasható, vasút megépítésének ötlete 1908-ban merült föl, az elképzelés egyik mozgatója az volt, hogy a közeli fürdőhelyeken üdülők a hegyvidék hangulatából is részesülhessenek – viszonylag kis erőfeszítéssel. A munkálatok 1912-ben kezdődtek, egy évvel később létrehozták a Baszk Vasutak Rt.-t (Société anonyme des Chemins de Fer Basques), ami egy évvel később a VFDM (Déli Megyei Vasutak – Voies Ferrées Départementales du Midi) nevet vette föl (és később a francia államvasút leányvállalata lett). Az első világháború a munkálatokat is megakasztotta, a vágányfektetés és az elektromos hálózat építése csak 1919-ben folytatódott, az első szakaszt 1924. április 25-én, a teljes pályát néhány hónappal később, június 30-án adták át a forgalomnak. 1930-ban fásítási programba kezdtek a pálya mentén (aminek nyomai ma is láthatók, ha valaki botanikus szemmel nézi hegyoldal növényzetét), 1935-ben pedig úgy döntöttek, hogy a vonatok a téli hónapokban nem közlekednek. (Ez a mai napig így van, a szerelvények február 15-én indulnak el először és november 11-én közlekednek utoljára – ez Franciaországban a karácsony előtti időszak utolsó munkaszüneti napja.) A második világháború alatt a turisztikai célú üzemeltetés szünetelt, az újrainduló turizmus viszont olyan gyorsan bővült, hogy 1958-ban ki kellett bővíteni az indulási állomás melletti parkolót. Az építés és az üzemeltetés jogát 1912-ben jogszabályban rögzített formában Basses-Pyrénées megye (ma Pyrénées-Atlantiques) kapta meg, a „végrehajtó” a VFDM volt koncesszió formájában, ami 1989-ben a SHEM (Société Hydroélectrique du Midi) vízienergia-termelő társasághoz (ma a GDF-Suez cégcsoport tagja) került, miután a cég bonyolult tranzakciókkal magába olvasztotta a VFDM-et.
1995-ben a CFTA (a Veolia Transport cégcsoport része) 18 éves koncesszió formájában átvette a működtetést. A CFTA-koncesszió lejártát követően a megyei közgyűlés egy közszolgáltató céget bízott meg a fönntartással és a működtetéssel, ez az Établissement Public des Stations d’altitude (EPSA).
1981-ben már három, 1996-tól négy szerelvény szolgálja az utasokat, ami nem véletlen, hiszen 1998-ban az utasok száma meghaladta a 350 ezret, ezzel a fogaskerekű a régió leglátogatottabb turisztikai létesítményévé vált.
A gördülőállomány még mindig az eredeti, azaz a mozdonyokat és a vagonokat is 1924-ben gyártották. A Strub-rendszerű fogaskerekű mozdonyokat a svájci Brown Boveri cég (amely 1988-ban fuzionált a svéd ASEA-val) egyenként két-két háromfázisú, 3000 voltos, 50 hertzes, 160 lóerős motorral szerelte föl – a mozdonyok hegymenetben tolják a vagonokat, völgymenetben visszatartják azokat. Ha a szerelvény túllépné a kilenc kilométer per órás sebességet, a fékek azonnal működésbe lépnek. A mai napig eredetei állapotukban megőrzött és rendszeresen fölújított, lakkozott fa borítású vagonokat a Soulé cég készítette a közeli Bagnères-de-Bigorre városkában. Még arra is ügyelnek, hogy a renováláskor az eredetileg használt fafélékkel dolgozzanak, azaz a tetőt pireneusi fenyőből, a padozatot Landes-vidéki fenyőből, a lambériát szintén pireneusi, de Ariège megyei szelídgesztenyéből,pótolják, ha szükséges, a fékező állásokat pedig afrikai irokóval borítják. Nagyon nagy gondot fordítanak a karbantartásra az épületek esetében is – az indulási állomást minden évben újrafestik, hogy a lehető legszebb formájában várja az utasokat!
Az évfordulóhoz kapcsolódó alkalmi programok, időszakos rendezvények a vasút honlapján találhatók.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
