Távol Velencétől

Számos alkalommal látogattam meg a bő évig Olaszországban tanuló barátnőmet. Kocsival csak a ki- és a hazaköltözést támogattam, minden további utat vonaton tettem meg. Az ok pofonegyszerű: egy személy számára kényelmes és takarékos módja a helyváltoztatásnak. Csakhogy Velence és Budapest, vagyis a két végállomás között 1148 kilométert zötykölődik a közvetlen járat. Nappal ez brutális büntetés, semmilyen látkép, semekkora büfékocsi-italmennyiség nem teszi élvezhetővé. Tudom, ugyan más irányba, de megpróbáltam a Budapest–Bécs–Velence vonalat, reggel indulva itthonról, Ausztriából Itáliába és vissza az EC 33/32 párosát használva. Ugyanígy bejártam a (jókora kerülőt jelentő) Budapest–Bécs–Innsbruck–Verona–Padova szakaszt izgulva, hogy most épp eléri-e a császárvárosi csatlakozást a Dacia. Elérte, így az azóta – sic transit gloria mundi – szintén megszüntetett Transalpint is letesztelhettem, Innsbruckban átszállva a Brenner-hágót is bejárhattam. Utólag: embert próbáló feladat volt mindkettő. (Helyesebben mindhárom: volt egy 26 és fél órás Budapest–Bécs–Sargans–Landquart–Chur–St. Moritz–Tirano–Lecco–Milano–Padova maratonom is. Ezt ésszerű indokkal magyarázni nem tudom.)

Bezzeg az EN 240-essel és az EN 241-essel utazni maga volt a mennyország. Az elgémberedést okozó ücsörgés helyett laza heverészés, a zsibbasztó tétlenség helyett üdítő alvás volt a jutalmam. Már persze az első Venezia EN-utat kivéve: akkor ülőhelyes kocsiba váltottam meg a jegyem, és ugyan az egyedül belakott román fülkés kocsiban tértem nyugovóra, ám abban a horvát határon túl nem volt fűtés, és hűvös volt 2007 októberének eleje. Ez után természetesen nem sajnáltam a felárat a hálókocsihoz, sem a busás borravalót a hozzá tartozó kalauznak a magány érdekében. Akkortájt Gyékényesig kísérte a Veneziát étkezőkocsi; természetesen az utolsó pillanatig ott üldögéltem, közben megvacsoráztam, iddogáltam jóféle rostos gyümölcsleveket, és ha volt dolgom, még a számítógépet is nyúztam kicsinykét. A lecsatolás előtt a szintén ott pihenő hálókocsi-kalauzt megkértem a szolgálatai teljesítésére: megvetette az ágyam, jó éjszakát kívánt. Innentől aludtam, mint a bunda – már persze a határőrök több rendbeli zaklatását kivéve.

A Venezia háromszor lépett át államhatárt: a magyar–horvátot, a horvát–szlovént, a szlovén–olaszt. 2007–2008-ban (változó szigorral) még feldúlták az utasok nyugalmát az udvariasságot a szakmai képzés során maradéktalanul elveszített egyenruhások. És bár a négy országban az adott vonalon két áramnemet használnak a vasúti vontatásra (Horvátországban az itthoni 25 kilovolt váltó-, Szlovéniában és az olaszoknál 3 kilovolt egyenáramot), mozdonyt minden ország vasútja adott. Emiatt az ácsorgások hosszúra nyúltak, de kit érdekelt mindez? Az első alkalommal ugyan megnéztem a mozdonyokat, a későbbiekben erről leszoktam, helyette szeparálódtam a külső eseményektől, ahogy tudtam. Reggel üdén-frissen érkeztem a Venezia Santa Luciára, vagy ha jobban siettem, Mestrében fürgén átszálltam a Padova felé induló végtelen sok vonat egyikére. Minden esetben ezerszer különbül néztem ki, mint amikor az egész napi zakatolás után este hervadtan lekászálódtam a végtelenül megunt vonatról.

Barátnőm hazajött, és most már sem egyedül, sem vele nem megyünk vissza Velencébe az éjszakai Veneziával. Pedig rá tudnám beszélni, abban biztos vagyok. Így marad a repülő (a busz éppen olyan, mintha kalodába zárva feldobnának egy lőcsös szekérre, és elküldenének messzire). És ez rossz lesz az Olasz Államvasutaknak is, mert amikor a Veneziával mentem, mindig szép summát költöttem az ottani vonatozásra is. Ezentúl ezt is mellőzöm. Tudom, nem csak velünk, keletiekkel packáztak/packáznak a taljánok, szórakoztak rendesen például az osztrákokkal is. Ebből következőleg nem akarnak bevételt tőlünk. Ha nem, hát nem...