Spotterek: fel, keletre!

Mészáros Balázs 1996 óta spotterkedik, vagyis fotózza a fel- és leszálló gépeket főleg a budapesti repülőtér kifutói mellől. Nemegyszer gyűlt már meg a baja a hatóságokkal, sőt látott már emiatt iráni őrszobát is. Több tízezer kép, és rengeteg érdekes háttérsztorival a háta mögött is azt mondja, tíz év múlva is ezt fogja csinálni, mert akit egyszer megcsapott a kerozingőz...

Kerozingőz, fényképezőgép, őrszoba

Tizenévesként az ember sok minden akar lenni. Gyerekként is úgy gondoltad, a repüléssel akarsz foglalkozni?

Igen, de a különbség a gyerekkori vágyakhoz képest az, hogy ez nálam beteljesült. Igaz, nem szakmám a repülés, építésvezetőként dolgozom, de a napjaimat nagyon erősen meghatározza a repülés így, 32 évesen is.
A gyerekkoromban látott repülős filmek keltették fel a figyelmemet, aztán elkezdtem makettezni, később pedig kijártam nézelődni Ferihegyre. A szüleim ezt még viszonylag békésen tűrték, később viszont voltak abból veszekedések, hogy miért lógok folyton a repülőtéren.

Idővel gondoltam arra, hogy meg kellene valahogy örökíteni azt, amit látok, így alakult ki a fényképezés, és elkezdtem ezzel komolyabban foglalkozni, ez 96–97 táján volt, azóta folyamatosan fotózom. Amikor főiskolára kerültem, akkor teljesedett ez ki, mert könnyen el lehetett lógni a suliból és volt, hogy egy egész napot vagy több napot kint voltunk a repülőtéren. Most már csak a hétvégéken tudok kint lenni, külföldi fotóstúrákra vagy jelentősebb eseményekre viszont általában szabadságot veszek ki. Ilyen volt a Skyteam-nap, amikor a légi szövetséghez tartozó légitársaságok a Skyteam liverybe öltözött gépeiket küldték Budapestre, a Delta pedig új járatot nyitott New Yorkba, vagy ilyen jelentős esemény volt az Airbus A380-as közelmúltbeli látogatása Budapesten.

Említetted a repülős túrákat, mely országokban jártál?

Európa szinte összes nagyobb repülőterén voltam már fotózni, összesen több mint 20 országban jártam, ezek közül kiemelkedő Miami és Teherán. Miamiban összekötöttem a nyaralással a spotterkedést, Teheránba 2008 szeptemberében viszont csak ezért mentünk el, ott viszont sikerült a hatóságokkal összeütközésbe kerülni.

A fotózás mellett azért is mentünk Iránba, mert ott még lehetett 707-es Boeinggel repülni, amit a világon már mindenhol kivontak a szolgálatból. Négyen mentünk, és kerítettünk egy helyi srácot, aki azt mondta, segít nekünk. Másfél nap múlva aztán megjelentek a rendőrök, elvették a fényképezőgépeinket, az útlevelünket, és bevittek az őrszobára, mindez csütörtökön történt. Azt mondták, pár napig biztos nem kapjuk még vissza a cuccainkat, nekünk viszont másnapra jegyünk volt a 707-es Boeingre. Átvittek minket egy másik őrsre aznap éjjel, egy ügyeletes tiszt ott azt mondta, a hétvégénél korábban nem kapunk vissza semmit, az is veszélybe került, hogy a moszkvai járatot, amivel haza indultunk volna, elérjük. Bár minket kiengedtek, a papírjaink a rendőröknél maradtak. Harmadnap hallgattak ki minket, ami után aláírattak velünk egy papírt, hogy soha többé nem fotózunk repülőt, vagy stratégiailag fontos épületet. Aláírtuk, egy kamera kazettáját leszámítva visszakaptuk a cuccainkat. Fanatikusként azonnal rohantunk egy utazási irodába, hogy ha már fotózni nem tudunk, legalább repüljünk egyet, ne adj′ isten egy 707-essel. Szerencsére volt még pont négy jegy Mashadba és vissza Teheránba egy 707-essel. Hatalmas élmény volt, nem vennéd észre, hogy egy 34 éves géppel repülsz, amíg ki nem nézel az ablakon a hajtóművekre, a beltér pedig kész időutazás a 70-es évekbe.

Ehhez képest a magyar hatóságok azért békésebbek?

Persze, és mostanában már nincs is velük probléma. A 90-es évek végén folyamatosan zaklattak minket a rendőrök, mindig megkérdezték, hogy mit keresünk ott a kerítés mellett. Tényleg meg kellett küzdeni a képekért, mert sem a rendőrök, sem a biztonságiak nem szerettek minket. Az El Al izraeli társaság biztonságiai is rendszeresen zaklattak minket, volt, akire rendőrt hívtak. Később aztán a 2000-es évek közepén ez megváltozott, részben az Airportal.hu oldalnak köszönhetően, ami az addigra már szépszámú budapesti spottert összegyűjtötte. Akkor már nem hajtottak el minket a biztonsági őrök, sőt sokszor kaptunk információt gépek érkezéséről, és arra is biztosítottak lehetőséget, hogy bemehessünk az előtérre fotózni. Szintén az Airportal érte el, hogy a Skycourt építésénél kitermelt földet egy helyre hordják össze, ebből lett a mostani spotterdomb, erre nagyon büszkék vagyunk. Az pedig történelmi pillanat volt, hogy 50 spottert beengedtek a Lufthansa A380-as érkezésekor a reptérre és gurulóutakról fotózhattuk a gépet, illetve páran fel is mehettek a fedélzetre, köztük én is.

Gondolom, füstölgött a géped zárszerkezete, annyit fotóztál. Hogyan élted meg az A380-as érkezését, mint „öreg” spotter?

Az, hogy jött egy 380-as Airbus, a gép típusát illetően annyira nem nagy dolog, nagyobb repülőtereken sűrűn lehet már vele találkozni, aki régóta űzi a spotterkedést, annak ez nem nagy élmény. Az viszont történelmi pillanat volt, hogy Ferihegyen megjelent, mert ez a reptér soha nem volt nagy forgalmú, és soha nem is lesz az, évekig nem lesz itt újra ilyen repülő. Ami nagyon nagy dolog volt még, az a gép távozás előtti áthúzása; felszállás után a gép tett egy iskolakört, majd úgy ötméteres magasságban áthúzott a kifutó fölött, majd búcsúzásként „integetett” egyet budapesti közönségének.

Fotósszemmel is tökéletes volt a látogatás, nagyon jó idő volt az érkezés napján, nagyon jó fények voltak, szép képeket lehetett készíteni.

Csodagépek Keletről, spotterdomb Ferihegyen

Mennyi képet csináltál eddig spotterként?

Pontosan nem tudom, több tízezret, de szinte mindegyik kép készítésére, illetve a körülményekre emlékszem. A negatívos és diás korszakban azért óvatosan kellett lövöldözni, elég drága volt a nyersanyag, úgy 10 ezer körüli képet csináltam akkor. Ezek jelentős része ma is a szobámban van, egy fiókban csak a tekercsek vannak, a képek úgy öt könyvespolcnyi helyet foglalnak el. Összesen eddig úgy 30-40 ezer képet csináltam, ennek egy töredéke olyan fotó, ami fénykép szempontjából nulla, de nagyon fontos eseményhez kötődik. Rendkívül büszke vagyok például arra a képre, amin a líbiai kormány repülőgépe szerepel. Az elmúlt 30 évben egyszer volt Európában ez a madár, és nekem sikerült ezt megörökítenem.

Az interneten nagyjából 200 képem van a Plainpictures, Airliners és az Airportal oldalakon, de volt, hogy az MTI is vett tőlem képet, a TV2 Tények pedig egy videofelvételt az egyik visszaforduló New York-i járatról.

Leszámítva a 380-as Airbust, Ferihegy izgalmas terep?

Most már kevésbé, mint a ’90-es évek végén. Akkor még jóval több olyan vas fordult meg nálunk, ami Nyugat-Európában ritkaságnak számított, illetve nagyon hiányoznak a tengerentúli járatok, a széles törzsű gépek Budapestről. Ez szimplán gazdaságpolitikai kérdés, Budapest soha nem lesz akkora repülőtér, mint a párizsi Charles de Gaulle, vagy a frankfurti, de azért az Európában is szolgálatot teljesítő gépek jelentős része megfordul itt is, ők a common visitorok. Amik érdekesek lehetnek, azok keletről jönnek. Bármi, ami az oroszoktól vagy egyéb egzotikus országokból jön, az izgalmas. Főleg azok, amiket egy komolyabb ellenőrzés során kitiltanák az európai légtérből, vagy már a nagy légitársaságok kivonták őket. Csodaszámba mennek ezek a gépek.

Ilyen például a Lockheed L1011-es Tristar, ami tavasszal járt nálunk, vagy a 225-ös Antonov, ami a világ legnagyobb gépe jelenleg. Emlékszem, egy hétig tologatták az érkezési időpontot, és végül akkora ködben sikerült megérkeznie, hogy szinte senki nem látta. De volt, hogy Sármellékre egyszer csak beesett egy kongói lajstromjelű Iljusin IL–76-os, és hónapokig állt a reptéren, mintha elfelejtkeztek volna róla a tulajdonosok. Aki komolyan veszi a spotterkedést, az Keletre akar menni, mert ott rengeteg régi gép van, amik Európában már nem fordulnak elő.

Volt Ferihegynek egy felszálló időszaka az ezredfordulón, akkor nagyon érdekes gépek jöttek ide, és látványos volt a növekedés. Aztán a válság miatt visszaesett a forgalom és a környező országokhoz képest lemaradtunk, a gépmozgásokat tekintve legalábbis mindenképpen, és az utasforgalom, az infrastruktúra is hagy némi kívánnivalót maga után. Korábban azt mondták, hogy lekörözzük Prágát és Bécset, de Prága a másfélszeresére nőtt. Eközben szerintem nem olyan fejlesztések zajlottak, amik a fejlődést segítenék, azok a beruházások maradnak el, amiket már régen meg kellett volna oldani. Ilyen például a cargobázis, amit tíz éve fel kellett volna már építeni. Egy kicsit ördögi kör ez, mert amíg nincs utas/áru, addig nem fejlesztenek, viszont szerintem az utas/áru meg nem jön, ha nincs hova.

Többször említetted már az Airportal.hu oldalt, ha jól értem, nagyon sok mindent értetek már el a puszta létezésével is.

Igen, ilyen a már említett spotterdomb életre keltése, amit mi magunk tartunk rendben. Maga az oldal 2007-ben jött létre Samu Ádám révén, és azóta folyamatosan épül, most mintegy ezer regisztrált tag van, belőlük legalább százan folyamatosan kijárnak fotózni. Megtiszteltetés, hogy senior moderátorként részt vehetek a portál működtetésében. Az oldal szellemisége, hogy segítsük egymást, hogy megosszuk a szerzett információt, mert ez rengeteget ér.

Korábban úgy kellett megküzdeni minden egyes információmorzsáért. Amikor még nem volt mobiltelefon meg internet, addig mindennap az információpultos lányoktól kértük el a másnapi járatlistát, mert tudtuk, hogy ők délután megkapják. Volt, hogy beosztottuk, hogy naponta ki megy ki a listáért, vagy az m1 teletexten néztük, hogy másnap milyen járatok lesznek. Bár az Airportalnak köszönhetően ez most jóval simábban megy, azért továbbra is küzdünk, hogy megkaphassuk a másnapi menetrendet, de üzleti vagy egyéb titokra hivatkozva nem adják ki. Elértünk viszont egy nagyon fontos dolgot, több mint ezren aláírtunk egy petíciót, amelynek hatására a Budapest Airport újra megnyitja a T2 teraszt.

Ha már az információszerzést említed, azért neked is van pár érdekes sztorid Ferihegyről.

Akad. Volt, hogy a Dunaferr focistáit a Hajduk Split-meccsre egy bérelt, bolgár lajstromos Antonov An–24-essel vitték le. A gép állapotáról mindent elmond, hogy Tököli Attila, aki akkoriban sztárfocistának számított, nem volt hajlandó hazafelé felszállni a gépre, inkább azzal a busszal jött haza, ami a szurkolókat szállította.

Tavasszal járt nálunk a korábban említett L–1011 Tristar. Brókerek tahiti jutalomutazására bérelték a gépet, de csak félútig jutottak a géppel. A szappanoperába illő történetben volt minden; a gép gyalázatos műszaki állapotban, többnapi késés után, majdnem eltévesztett futópályával, lejárt műszakos pilótákkal érkezett meg, és hasonló körülményekkel, például rossz navigációs berendezéssel vágtak neki a Csendes-óceánnak, de műszaki okok miatt végül csak Hondurasig jutottak „szegény utasok”. A gép azóta sem járt Európában, de talán máshol sem, úgyhogy ennek a fényképe is kuriózum.

Még 2002-ben járt nálunk az észak-koreai Air Koyro Iljuisin IL–62-ese, Pozsonyból jött át, általában ellátmányt hozott az itteni követségre, és nyugati cuccokat vittek el, bevásároltak a pártvezetésnek. Barátaim a saját szemükkel látták, amikor több karton WC–papírt rakodtak a gépbe.
Az ukrán Donbass egy Yak–42-essel viszonylag sűrű látogató volt a 90-es évek végén, volt, hogy cargojáratként csirkéket szállítottak, volt, hogy utasokat. Egyszer a kettőt sikerült kombinálni, csirkés járatként jött, majd kinyitották az ajtókat, kiszellőztették, és utasokkal indult vissza.

Ennyi érdekes sztori után, gondolom, tíz év múlva sem tudod majd letenni a fényképezőgépedet.

Elég nehéz kiszokni ebből a hobbiból, szóval 10 év múlva is tuti, hogy spotterkedni fogok. Akit egyszer megcsapott a kerógőz, annak ez olyan, mint a drog. Újdonságok pedig mindig lesznek, nincs olyan, hogy nincs már mit fotózni.