Az ellopott vasútállomás

Zöldi Péter   ·   2017.09.16. 18:45
ellopottallomas_kislid
Egyszer volt, hol nem volt, túl a nagy folyón, a csonkavágány földkúpján is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy vasútállomás. Négy vágánya volt ennek a vasútállomásnak, két átmenő és két megkerülő, ahogyan az dukál, az állomásfőnök mégis mindig arról sopánkodott, hogy nem tudja a rengeteg terhes vontatmányt hová félrevágni a személyvonatok elől. De az öreg keleti király országa szegény volt, egyelőre nem tellett több vágányra, maradt a tumultus, a késés és az állandó sopánkodás.

Történt egyszer, hogy a környékbeli öreg keleti és nyugati királyok összeültek gondolkodni, miképpen erősíthetnék birodalmaik versenyképességét, és arra jutottak, hogy össze kellene fogni, egymás ellen többé nem viselni háborút, egy közös kincstárba hordani az aranyat, ezüstöt, és onnan segíteni a szegényebbeket. Nosza, meg is állapodtak iziben, örömükben elvették egymás lányait feleségül, leszerelték a határsorompókat, kinevezték a közös kincstárnokot és hordták a közös kincstárba a kincseket, annyit, hogy káprázott bele a szeme annak, aki láthatta.

De látták azt is a királyok, hogy van, aki a risszrossz, szétomló vasból készült utak és állomások miatt nehezebben, még régi, kenetlen tengelyű ekhós szekerekkel kénytelen hordani a maga szegényes kis kincsét a közös kincstárba, elhatározták hát esmént, hogy a közös kincs egy részét odaadják a szegényebbeknek, hogy az ő vasból készült útjaik is arannyal, gyémánttal legyenek ékesek, mint a gazdag nyugati királyokéi.

A keleti királynak ígéretét vették, hogy többé nem visel háborút ellenük, és pontosan számba veszi, hány dukátra van szüksége az elsárosodott alépítményű, szétomló, vasból készült út és vasútállomás megújításához. Azt is megígérték, hogy az öreg keleti király minden dukátjához ők további kilencet adnak hozzá, csak lássanak már hozzá a munkához iziben.

Nagyon öreg volt már a keleti király, nyomta a vállát az uralkodás gondja, néha nehezen forgott már az esze kereke, meg is bízta helytartóját azzal, hogy viselje gondját az építkezésnek. Annyira azonban nem volt öreg a király, hogy cseppnyi huncutság ne szorult volna bele, összekacsintott hát a helytartójával, hogy fiam, bízom benned, ahol ilyen sok tallér gurul, ott nyugodtan visszaguríthatsz néhányat a palotába is, nem fogja senki sem észrevenni, felezünk majd, ha ügyesen gurítasz. Elvégre a frissen szövetséges nyugati királyok nem tudhatják pontosan, hogy mennyibe kerül ezen az ugaron a vasból készült út megfoltozása.

A helytartó pedig megbecsülte, hogy mi az ára az ő sok gyermeke iskoláztatásának, annak, hogy zsákvászon helyett aranyos bíborban járhassanak, mit kóstál a kidőlt-bedőlt helytartói palota törött ablakszemeinek pótlása, a nagyravágyó asszony tejbe-vajba fürösztése. Elment a vásárba is, megnézte, mennyiért árulják mostanában a vasból készült út rőfjét, osztott-szorzott, összeadott, majd a vásári látogatás és az otthoni fejtörés eredményét összeadta, az így kapott eredményt még – sohasem lehet tudni – megszorozta kettővel és ment az öreg királyhoz: Uram királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, ezer dukátot szeretnék kapni felségedtől, ebből lészen aztán olyan vasból készített út, hogy mindenki csodájára jár. És kacsintott egyet.

Az öreg király pedig ezzel a papírossal elzarándokolt a királyok tanácsába, ahol pecsétes írást is csináltak végül arról, hogy ha az öreg keleti király összegyűjt száz dukátot, akkor a közös kincstárból még kilencszáz dukát üti a markát. Ezer dukát pedig elég lesz hozzá, hogy a legjobb mesteremberek segítségével csillogó-villogó gyémántállomást építsenek a régi elomló helyén, minden alattvaló nagy örömére. A pecsétes írást letétbe helyezték a bírónál és mindenki ment nagy örömmel a dolgára.

Igen ám, de történt egyszer, hogy vadászat közben a helytartó az öreg király vadászterületére merészkedett, ahol lelőtt egy gímszarvast. Éktelen haragra gerjedt az öreg király, a helytartót – fel is út, le is út – elűzte a birodalmából egész családjával egyetemben. De rögtön nagy gondba is került az öreg király, mert a vasból készült út építését másra kellett bíznia. Megállapodott hát egyik hű, de szegényebb vadászával, hogy helytartói rangba emeli őt, cserébe felügyeli a vasból készült út építését. Hálás is volt a vadász a királynak, maga erejéből soha, de soha nem kapaszkodhatott volna ilyen magasra. Látta az öreg király is a hálát csillogni a vadász szemében, ezért gondolt egyet, és rábízta a vadászra legféltettebb titkát, a közös kincstárból a vasból készült út építésén át a palotába guruló tallérokról.

Látta a ravasz, öreg keleti király azt is, hogy a vadász csak vadász, soha nem volt helytartó, ezért nagyobb az ő szegénysége, jóval. Megesett rajta a szíve, – mert jó király volt – belátta, hogy a vadász gyermekei sokkal számosabban vannak, ruházatuk sokkal nyomorultabb, a vadászház sokkal ócskább, az asszony is sokkal nagyravágyóbb, ezért a vadásznak nem lesz elég az a pár guruló dukát, ami a helytartót korábban boldoggá tette. Külön kikészített hát egy, az eddigieknél jóval nagyobb bőrzsákot az ágycihába, megígérve, hogy az abba így-úgy guruló tallérok majd mind-mind a vadász és családja jólétét fogja szaporítani. Ezzel útjára bocsátotta, a vadász pedig elment, látszólag az építéssel foglalatoskodni, de valójában már első napján, ahogy kiment a vasból készült úthoz, már csak a guruló tallérokat vélte látni minden zsombék alatt.

Közben az inzsellérek és a napszámosok szorgosan készítették a vasból épülő út és állomás rajzait, kigyűjtötték, mi és hány dukátot fog kóstálni. Amikor mindezzel elkészültek, elmentek az öreg királyhoz, hogy számot adjanak minderről.

És akkor beütött a baj. Látta az öreg király, hogy drága, nagyon drága lesz a gyémánttal kivert, négy vasból épített úttal ellátott állomás, annyira drága, hogy felemészti az ezer dukátnak majdnem a felét is, mit fog tudni gurítani így a vadász, üresen marad az ágycihába rejtett bőrzsák. Ráijesztett hát az inzsellérekre, hogy karóba kerül a fejük, ha nem srófolják lejjebb az árakat. És, hogy minderről a bírónak semmit sem szabad tudnia, a pecsétes írásban foglaltakat hitszegő módon nem szabad megkerülni.

Összedugták hát az inzsellérek a karó csiklandozta fejüket, miképpen lehetne kevesebb dukátért látszólag ugyanolyan gyémántokkal kivert állomást építeni. De látták, hogy nem lehet, cselhez kell folyamodni. Elmentek hát a vasból épített utat felügyelő útkaparóhoz, hogy ugyan, mondjon már valami okosat. De ne olyan okosat, amelyet ő gondol, hanem amit mondanak neki. Mondták neki pediglen azt, hogy egyezzen bele, hogy az állomáson a négy darab vasból készült út helyett csak kettő lesz, emiatt nem kell az utak ki- és bejáratához annyi nehézséges kaput építeni, összezsinegelni őket, nehogy egyszerre nyíljanak meg, ésatöbbi.

Forgolódott, vakarózott az útkaparó, hogy hát ez így sehogysem lesz jó, már most is alig férnek el a terhes vontatmányok, hogyan férnének hát el még kevesebb helyen. Megragadták hát a viszkető nyakú inzsellérek az útkaparót és addig kenegették a talpát mogyorófavesszővel, amíg az nagy hangosan kiabálva bele nem egyezett, hogy jó lesz, jó lesz az így, csak ne bántsák már. Pecsétes papírt is adott róla, hogy nem kell az a szélső két vasból készült út, hiszen nagy szorgalommal a meglévő kettőn is járhatnak tovább a terhes vontatmányok, feltéve, hogy az állomás két kapujánál áttérhetnek a másik nyomra.

Az inzsellérek érezték, hogy kevésbé viszket már a nyakuk, hazamentek és újból elővették a számokkal és írásokkal telezsúfolt árkusaikat. Elhűlve látták, hogy hiába az eddigi fáradozás, alig sikerült néhány dukátot megtakarítaniuk. Baj lesz így. Egymásra néztek és visszamentek az útkaparóhoz. Az útkaparó, már amikor látta, hogy jönnek, szaladt vissza a házba, bezárkózott, csak az ajtórésen keresztül csúsztatott ki egy írást, hogy nem kell neki, dehogy kell átjárnia az állomás végén egyik nyomról a másikra, majd átjárnak azok a terhes vontatmányok máshol, ahol tudnak.

Az inzsellérek pedig zsebretették az útkaparó írását, megint szépen hazamentek, elvitték a számításaikat a vadászhoz, vele együtt pedig kopogtattak a trónterem ajtaján. Amikor az alabárdosok beengedték őket, megmutatták az öreg keleti királynak a számításaikat, aki elégedetten csettintett és ott nyomban lovaggá ütötte őket mind. Ezután pedig nagy mulatságot rendeztek, amelyre mindenkit meghívtak, folyt a bor Százhalombattától Pusztaszabolcsig, Iváncsán át. Csak az öreg állomásfőnököt felejtették el meghívni, de ő úgysem tudott volna eleget tenni a meghívásnak, hiszen éppen azon törte a fejét, hogy melyik terhes vontatmányt melyik vasból készült útra irányítsa az állomásán, amíg még lehet. A bíró pediglen lehet, hogy a mai napig sem tudja, hogy jártak át a furmányos inzsellérek az ő messze földön híres eszén!

Namost, kedves gyerekek, holnap ezek legyenek mind a ti vendégeitek!

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek

Vasút Közút Nagyvasút Kisvasút Városi vasút Autóbuszközlekedés

Titkos bunker Veszprémben, 150 éves fűtőház Miskolcon, vasúti magángyűjtemény Kelebián, nosztalgiabuszok Hatvanban: ha Múzeumok Éjszakája, akkor MÁV–Volán-csoport is!

MÁV/iho   ·   2024.06.19. 16:10

Június 22-én az ország számos pontján várják érdekes programokkal a látogatókat: a MÁV–Volán-csoport idén is aktív résztvevője a rendezvénynek, tizenkilenc településen, összesen huszonegy helyszín tart nyitva az érdeklődők előtt jövő szombat éjszaka.

Vasút Nagyvasút

Személyvonat siklott ki Lengyeltótiban

MÁV/iho   ·   2024.06.18. 10:20

A Desiro három tengellyel lépett ki a sínekről. A Kaposvár–Fonyód vonalon és a Helikon interrégióknál jelentős késéssekkel kell számolni. Az eseményhez a dombóvári segélyvonat vonult ki.