Expedíció az elveszett sínek őshazájába
A német főváros vasútbarátoknak legromatikusabb látnivalója évtizedeken át kétségkívül az egykori Anhalter és Potsdamer Bahnhof közös kiszolgáló- és üzemi pályaudvarának maradványa volt, a Landwehrkanaltól délre, az U1 és U2 földalattivonalak önmagában is látványos átszállóállomása és csatlakozó magasvezetésű szakaszai alatt. A visszatekintés aktualitását az adja, hogy ez az évtizedekig hibernált csodavilág éppen e napokban tűnik el végleg, hogy egy konszolidált és mindenki által használható városi parknak adja át a helyét.
A budapesti léptékekhez szokott idegen még a kilencvenes évek legelején is kapkodta a fejét Berlinben, jóllehet, akkor az a bizonyos olló még nem tűnt olyan tágra nyitottnak, mint jelenleg, amikor a szövetségi köztársaság erőn felüli költekezése a végéhez közeledik, és ennek eredménye meg is látszik: Berlin az alternatívok fésületlen és sebhelyes városából sármos jóléti központtá vált. Kapkodta a fejét, mert a kelet-európai kínlódva-előrejutáshoz képest érthetetlen volt, hogy itt a földalatti állomások nyers szerkezete évtizedekkel előre megépül egy jó előre megtervezett hálózatnak megfelelően (hogy is volt az a történet a 3-as és 4-es metróvonal átszállási kapcsolatával a Kálvin téren?). Hogy a földalatti néha hídon megy, néha pedig egy épületen halad át. Hogy a kéregalagút a sarkon be tud fordulni egy másik utcába, áthalad egy folyó alatt, jóllehet itthon a mélyalagút üdvösségéről szólnak a történetek. Hogy nincsen sem központi, sem fejpályaudvar, eközben a város és régió kapcsolata szemmel láthatóan olajozottan működik.
A város közlekedésének történetéből felkészületlen ösztöndíjas kíváncsisággal várt első városi útja az U1-gyel vezetett Möckernbrückétől az Ernst-Reuter Platzig. Az Oberbaumbrücke még romokban hevert, az U1 Schlesisches Tor és Ruhleben között járt. Közvetlen a Möckernbrücke után lélegzetelállító magasságba kúszott fel a sárga szerelvény és egy rácsostartós hídon át ferdén keresztezte a Landwehrkanal nevű városi csatornát. Ezután az elért magasság ellenére szűk sikátorba futott be két épület között, majd egy zörgő vasdobozban megállt, utascsere következett. Gleisdreieck. A német nyelv sajátossága, hogy mindent pontosan meg tud jelölni, bizonytalanság nélkül. Gleisdreieck, azaz vágányháromszög, azaz elágazás – de hát itt elágazásnak nyoma sincsen. A vonat ismét elindult és egy hídon hosszan zakatolt egy város közepét érthetetlen módon lefedő gyom-, törmelék-, és autóroncs-mező felett, majd minden előzmény nélkül ott fenn, a magasban elnyelte egy alagút. És ez most így hogy? Ide vissza kell jönni!
A felkészületlen ösztöndíjas jobban bízott a közvetlen tapasztalásban, mint az utánaolvasásban, ezért aztán a felfedezés következő szakasza néhány nap múlva, egy csepergős decemberi délelőttre – stílben maradva – esett. A területre északról, a Landwehrkanal felől hatolt be, keresve a Gleisdreieck-megálló gyalogoskapcsolatát. Bejárat helyett egy rozsdásodó hídszerkezetet talált, amely az elvárthoz képest merőlegesen állt és ismeretlen irányba vezetett, észak felé.
A híd lábai alatt kockaköves utcácska futott, amelyet befalazott viaduktívekkel tagolt téglafal szegélyezett mindkét oldalon. Ez valahogyan olyan vasúti volt! A viaduktívekben néhol ajtók, portálok nyíltak, jellemzően töröknek kinéző emberek foglalkoztak alattuk javításra váró autókkal, italosrekeszekkel, zöldséges- és gyümölcsösládákkal. Az acélszerkezetek alatt kacsázó utcácska rövidesen beletorkollott egy lépcsősorba, amely felvezetett egy huzatos magasvasúti állomásra, ahol azonban a vágányok helyett csak az ágyazat rozsdás nyoma volt látható. Egy emelettel feljebb az U1 dübörgött tova. Mi ez itt?
Miután erre a kérdésre itt nem volt válasz, a viaduktíveket megkerülve, azok túlsó oldalán kellett megkísérelni a felderítést, amelynek célja a részleteiben átláthatatlan komplexumról való egységes távlati kép szerzése volt. A Landwehrkanal partjára visszatérve sikerült is új támadási pontot találni és a barátságtalan, itt-ott a folyamatos emberi jelenlét nyugtalanító nyomait mutató holdbéli tájon egészen Gleisdreieck-állomásig előrenyomulni. Az úgynevezett Turmbahnhof (toronyállomás) tankönyvi tisztasággal megnyilatkozó látványa kárpótolt a nyugtalanságért, bár az alsó szintjén átfutó, láthatóan használaton kívüli pálya és a hozzátartozó, a távoli párában eltűnő hídszerkezet mibenlétét illetően semmiféle támponttal nem szolgált. Itt megállni azonban már nem lehetett, mert a közelben egy körfűtőház romos kontúrjait vélte a gyakorlott szem felismerni. A terület státusza bizonytalannak tűnt, a roncsautó-feldolgozást fokozatosan a betontörmelék-újrahasznosítás kezdte felváltani, és a peremvidékeken némi elvadult növényzet is fel-felütötte a fejét. Az erdő peremének átlépéséhez a biztonságérzet még hiányzott, de a sittszállító billencsek folytonos brummogásától kísérve a körfűtőház felfedezése kivitelezhetőnek tűnt.
Nem volt nehéz. Az ajtókat ugyan évtizedek óta nem nyithatták ki, de az itt valamilyen okból közlekedők eltávolítottak már annyi deszkázatot, hogy a bejárás szinte akadálytalan legyen. A tető nagy része hiányzott, így a kül- és a belvilág közötti különbséget csak az odakint a vágányok között növő, törzsükkel akár combvastagságot is elérő fák jelentették. Jellemzően nyír, ahogy az ezeken a fél-északi homokos síkságokon dukál. A várakozással ellentétben a járműállományt odabent csak egy „Milchfürsorge-Berlin” feliratú, félig szétkorhadt, zárt tejszállítókocsi jelentette. Ki tudja, miért felejtették itt, a fallal körülépített városban...
Az izgalom és a rossz idő a felfedezőt visszafordulásra késztette, bár a távolból a hihetetlen dennewitzstrassei képződmény szemügyre vételére volt még idő, ez magyarázatát adta, hogyan kerülhet a földalatti szerelvény a hídról rögtön az alagútba. Az expedíció folytatására jó egy évet kellett várni.
1992 karácsonyának másnapján immár társaságban sikerült végigjárni a már ismert utat a fűtőházig, és – mivel így a bátorság is nagyobb volt – a felhagyott pályaudvar területén déli irányba előretörni.
A vasúti forgalom leállításának körülményeit rekonstruálni reménytelen vállalkozásnak tűnik. Ahogy Csernobilban egy-egy család utolsó ott töltött napjáról mesélnek a félbehagyott könyvek, szerteszét heverő gyerekjátékok, ugyanígy újra felépíthető az Anhalter Güterbahnhof utolsó üzemnapjai is a váltók és jelzők állása alapján. A tégla itt hagyományos, míves építőanyag, tartósságának köszönhetően az épületek is épségben maradtak, az ajtók és ablakok hiányán túl még romosnak sem tűnnek. Az erdővé serdült bozót sűrű ágrendszerének jóvoltából kísérteties, szűrt fény üli meg a vágánymezőket. Elhaladunk az észak–déli S-Bahn-alagút déli alagútszája mellett, magányunkat innen kissé zavarják már az el-elrobogó szerelvények. Elképzeljük, hogy hajdan ez az alagútszáj úgy integrálódott a vasúti területekbe, ahogyan ezt most a müncheni, vagy a frankfurti főpályaudvar előtt teszi.
A Yorckstrasse keresztezése felülről is élmény. Egységes, hosszú, zárt közúti aluljáró helyett egy támfalakkal biztosított bevágásban vezették át a Schöneberg- és Kreuzberg-városrészek közötti főutat, efelett aztán minden vágánynak külön acélszerkezetű, ágyazat-átvezetéses felüljáró épült, szépséges öntöttvas oszlopfőkkel támogatva, összesen negyvenöt az ötszáz méteres szakaszon. Óriási a kontraszt a fent és lent között, lent a nyüzsgő városi világ, fent az elhagyatottság, a hidakon is burjánzik a növényzet.
Innen dél felé a vasúti területet kísérő épülethomlokzatok közelebb rukkolnak egymáshoz, szűkül a hely, az S-Bahn is jelen van, fáradhatatlanul rójuk a kilométereket. Hogyan fogunk innen kikerülni? Némi helyismerettel felvértezve legközelebbi reményünk az S-Bahnhof Papestrasse, ahol talán valami rés nyílhat a rendszeren.
A mai Südkreuz helyén fekvő átszállóhely számos használaton kívüli peronjának egyikére sikerül felkapaszkodni, miközben sikeresen kikerüljük az S-Bahn áramvezető sínjeit és egy nyitva lévő ajtón át egyenesen az utcára surranunk. Az időutazás véget ért.
A Budapest–Berlin–Hamburg EC ma a Südkreuz és Berlin-Hauptbahnhof közötti távolságot néhány perc alatt teszi meg – jobbára az elveszett sínek helyén. A vonatból kitekintve azt az építkezést láthatjuk, amely e mesevilág utolsó szegletét vonja be éppen a helyén kiépített városi parkba. Az elveszett sínekből néhány kipolírozott és védett darab maradt a műbozótban, előtte a tábla: Achtung, Gleiswildnis. Lefordíthatatlan.
* * *
Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
