Madárral is lehet madár ellen

Némelyik madárnak puhán hangzó neve van, mint például Juliet, Pablo, Ivan, Tally, Remy és Dante. Másokról harcosok vagy szuperhősök jutnak eszedbe: Apache, Attila, Mav, Flash vagy Baron.

A nevek mögött meghúzódó arcok kampós csőrrel rendelkeznek. Talpaik sem szokványosak: húsmarcangoló karmokban végződnek. Kik is a „vadászszázad” tagjai? Sólymok, karvalyok, valamint egy elég komisz, fehérfejű sas, amelyet Ivan néven szólítanak. Ők mind a Pearson Nemzetközi Repülőtéren dolgoznak, méghozzá hosszú műszakban: napkelte előtt egy órával kezdenek, és napnyugta után egy órával nyugszanak. Mivel a Falcon Környezetvédő Szolgálat „alkalmazottai”, az ő kötelességük elriasztani a kéretlen, madáralakban betévedő látogatókat, akár meg is eszik őket, ha kell, így azok nem kerülhetnek be a repülőgépek hajtóműveibe. És mi a fizetségük a jól végzett munka után? Egy ízes, méretes, nyers fürj például, kézből felszolgálva.

A sólymok odafent kapják el áldozataikat, míg a karvalyok mint alacsonyan vadászó madarak a földön birkózzák le a zsákmányt.

A videón ejtőernyősök próbálják utolérni a sólymot zuhanásban, miközben egy csomag élelmet dobnak neki. Méréseik szerint a sólyom mintegy 450 km/órára gyorsult be összezárt szárnyakkal, és elkapta a csomagot. Az ember ilyen sebességre akkor sem képes, ha megfeszül. Tény, ami tény: mi nem vagyunk madárból. Be kell látnunk, hogy van, amit ők jobban tudnak, és ez már így marad.

A madárral való ütközések szaporodtak Kanadában, ezért a Transport Canada úgy rendelkezett, hogy minden repülőtér indítson helyben vadállomány-ellenőrző programot. Nem minden reptér használ madarakat e célra, mint ahogy a pearsoni már több éve; mások robbanóeszközökkel védik magukat.

A madarakkal való ütközés témája 2009-ben került előtérbe, amikor Chesley (Sully) Sullenberger kapitány kénytelen volt levitorlázni a US Airways jetjével a Hudson folyóra, miután madarak kiütötték a jet hajtóműveit a LaGuardia repülőtérről történt felszállás után.

Rob Shevalier, a Falcon Környezetvédő Szolgálat vezetője és tizenkét – mondjuk: vadőr – tisztviselője biztos benne, hogy ilyen esemény Pearson repülőterén nem fog megtörténni. – Na jó, megtörténhet, de az esélye nagyon kicsi – így Shevalier, hozzátéve, hogy tavaly kevesebb mint két madárral ütközés esett minden 10 000 fel- és leszállásra.

2009-ben összességében 1513-ra nőtt a madarak miatti repülőtéri események száma a 2008-as 1230-hoz képest. Pearson reptere érte el a második legjobb helyet országosan. A Transport Canada mutatói szerint 2009-ben Torontóban 97 madárral ütközés történt, Vancouverben pedig 140.

Sem a nagyobb torontói reptéri hatóság, sem Shevalier nem mondja azt, hogy az ilyen balesetek teljesen kiküszöbölhetők, különösen Pearson adottságai miatt nehéz ez a sok kis öböl, tó és füves terület miatt. – A madaraknak nem lehet előírni, hogy egy majd húszmillió négyzetméteres területen ne repkedjenek keresztül – mondta Shevalier –, ez lehetetlen.

A Falcon Környezetvédő Szolgálat, amely ragadozó madarakat használ a Kennedy reptéren kívül négy katonai légibázison is, egy alexandriai (Ontario állam) farmon neveli őket. Csak a legjobbak, legokosabbak – az összes harmincból – állhatnak szolgálatba Pearson repterén. A legkisebb közülük egy vörös vércse, amely a Ferocious Pete (Vérengző Pete) névre hallgat, alig nagyobb, mint egy megtermett férfikéz, ám dekáról dekára nőve egyre inkább ő lesz a legerősebb.

A nagyobb betévedő madarak miatt, amilyenek például a vadlibák, Shevalier egy ötéves arany labrador, Tucker szolgálatában bízik. Bár Ivan nem kicsi, még ez a fehérfejű sas se mer szembeszállni egy agresszív libával.

A földi járőrözést végző autóban a madarak a vezető mellett ülnek. Tally, a Harris-karvaly szereti az utasülést, a fejtámlán szokott kapaszkodni. Ha eljön az idő, a vadőr Darren Smith lehúzza az ablakot, Tally útra kel, a magasba emelkedik, és nagy lendületű köröket ír le a kék égen.

A reptér északi végén lévő „lakásukban” a sólymok és karvalyok, egymástól csak pár méterre, következő megbízásukat várják, egyik lábuk pányvával van rögzítve az ülőhelyükhöz. A személyzet már megszokta a bűzt és a vijjogást, ami betölti a helyiséget. Minden reggel mérlegre teszik a madarakat, akárcsak egy bokszolót például, hogy benne maradtak-e a súlycsoportjukban. Aki túl nehéz, az lusta lehet.

– Nem akarjuk, hogy éhezzenek, de muszáj, hogy éhesek legyenek – mondja Shevalier, a Pearson reptér önjelölt „madárembere”.

A nyers fürjből álló étkezés hazavonzza a madarakat. Néha-néha egy madár kitör a körből, de vannak rajtuk rádióadók, és egy lábcímke a telefonszámmal, amit hívni lehet.

Shevalier madarak iránti szerelme akkor kezdődött, amikor egy ragadozó madarat figyelt az iskola ablakából még gyerekként. El is indított egy iskolai szakkört a madarakról, s azóta egész életét a természetnek szenteli. Természetesen mérhetetlenül büszke tollas alkalmazottaira. Kedvence a Flash nevű sólyom, amely eltörte a szárnyát, amikor egy hídnak ütközött egy galamb üldözése közben. Most őt ápolja, míg egészséges nem lesz. Baseballsapkáját igazgatva, miközben Ford-150 terepjáróján manőverezik reptérszerte, Shevalier vigyorogva mondja: – Ez az én irodám. Egy húszmillió négyzetméteres iroda! – És amikor a helyén van az irodájában, a betévedő madárlátogatóknak igen kevés az esélyük, hogy megússzák.