Pápai húsvét

Negyvenöt évvel ezelőtt történt: kora reggel pápai keresztanyám telefonált, hogy képzeljük, „nagy tragédia” történt a bánhalmi állami gazdaság üzemi útján, egy nagyobb testű fácánkakas rontott neki a céges nagy Polski krómozott lökhárítójának. A probléma részben elhárítva, már a nagyobbik kondérban fő, hozzá pedig pirosra sült kacsa lesz, friss, alomszagú; majonézes krumplisalátával körítve.

A hívást elfogadva rövidesen útra kerekedtünk, Környén felvettük nagyszüleimet, hiszen Kocsról származó nagyapám gyerekkorában a módosgazdaság fokmérője volt, ha sült kacsa került a vasárnapi asztalra. A vadiúj, citromságra Varánusz legfeljebb ötven lóerejével kapaszkodott neki a dadi–császári domboknak, elöl a szülők, a hátsó ülésen a két apró termetű nagyszülő között nővéremmel ketten szorongtunk. Talán már az erőművi elágazás útátjárójában hozzánk szegődött a pápai személyvonat, melyet aztán a kézi erővel, kényelmesen korán kezelt sorompóknak köszönhetően hűségesen kísértünk utunk jelentős részén.

Csodálattal szemléltem a működő 324-es gőzgépet, mely egészen kicsi korom óta rajongásom tárgya volt a Tatabánya alsói állomáson, ahova a pedálhajtású gokartommal ovi után minden délután elzarándokoltunk. Volt alkalom, amikor a barátságos személyzet még fel is vett magához a gépre. Érdekes, hogy akkor ott teljesen otthonosnak éreztem azt a katlant, ami zajos, sistergő, forró pokolként hatott, amikor vagy másfél évtizeddel később felszálltam egy nosztalgiavonat gőzösére. Utazni is számtalanszor utaztam vele Környe és Tatabánya között, de hát a kéttengelyes személykocsikban inkább a közönség összetétele volt emlékezetes, semmint maga a vontatás. De menetközben, kívülről most láttam először dolgozni a gépet, ahogy a hatalmas rudazat játszi könnyedséggel forgatta a kerékpárokat, és rángatta maga után a 6-7 acélvázas batárt. Mondanám, hogy a nyitott napfénytetőn kihajolva, a tetőre támaszkodva gyönyörködtem a látványban, sztahanovista élmunkásként tüdőztem le a kőszénfüstöt, de ez költői túlzás lenne – arra pedig az asszony, rendszerint első olvasóm, nagyon kényes! –, mert ennél anyukám sokkal jobban féltett engem és hogy bebüdösödnek a frissen vasalt vasárnapi kosztümök és frizurák. Azért a hatás apukámat is magával ragadta, és a bent ülők élénk tiltakozása ellenére folyt tovább a vonattal kergetőzés Császár községig, majd Kisbért elhagyva, a Bakony alján legalább négy útátjáróban neki elsőbbséget engedve egészen Veszprémvarsányig.

A fácánleves és a friss, alomszagú kacsa ízeiről nem tudok beszámolni, nem voltam nagyevő gyerekkorban. Nem is érdekelt talán annyira, mint a visszautazás által kínált újabb kalandok. Ám amikor Varsány végén ismét vártunk vagy negyedórát a velünk egy irányba kihaladó vonatra, a családi demokratikus centralizmus úgy határozott, hogy hazafelé nincs kergetőzés, haladjunk a saját sebességünkkel a lenini úton, hiszen az esti híradóra szeretett volna minden felnőtt hazaérni. Ennél kétségbe ejtőbb hír nem létezett számomra. A jó kisfiú – apám szavaival élve – hirtelen palesztin terroristává változott, és kérve-követelőzve-fenyegetőzve igyekezett kizsarolni a neki járó jussát. Bakonybánk magasságában, ahol a közút beér a faluba, és jobbról nagy méretű hidroglóbusz gondoskodott akkoriban a helyi téesz vízellátásáról, már akkora volt a lázadás a hátsó ülésen, hogy apám lefékezett az út szélén, és közölte, hogy innentől inkább szíveskedjek gyalog hazafáradni. Dacosan kiszálltam ott, az én Golán-fennsíkomon, a keletnémet technika pedig anyám tiltakozása ellenére továbbgördült Kisbér felé. Bár a MÁVAUT-tábla ismerősen integetett a dombtetőn lévő szövetkezeti üzletház árnyékában, hirtelen rám szakadt az egyedüllét kétségbeesése. A kanyaron túl, a buszmegállóban persze ott pöfögött a családi kétütemű, és én zokogva vetődtem a két, igazságérzetében megerősödött nagyszülő közé, és mamám egyetlen, csinos, méltóságteljes, bordó ünneplős kosztümének 4711-es kölniillatába burkolóztam a hazaút további részében. Talán el is aludtam e Camp David-i egyezmény utáni önkéntes száműzöttségben, ki tudná ezt megmondani annyi idő múltán?

Mit szóltam volna akkor, alig hatévesen, ha tudom, hogy egy magas, elegáns úriember Sopronból a miénknél még meghökkentőbb színű, havannabarna Wartburggal járja ugyanazokat a dombokat, hogy erről a legendás gőzvasútról lehetőleg minél több és minél szebb fotófelvételeket készítsen? Talán ő vett volna fel autójába akkor, ott a bakonybánki dombtetőn, hogy gyere, kövessük együtt a gőzöst – egészen Bánhidáig... Talán egyik vagy másik képen én is ott állok az út széléről csodálva a gépet... Mindenesetre most, amikor lassan másfél évtizede karvastagságú ágak és embermagasságú bokrok nőnek a vágánytengelyben, és csak az illegális szemétlerakások jelzik a falvak szélén az egykori állomások helyét; most, amikor anyám és mamám már csak a mennyei fodrászatban dauerolnak, papám és keresztapám is az Úr asztalánál kóstolják az alomszagú kacsasültet, Mihály bátyám képei itt vannak mind, és tökéletes minőségben idézik fel gyermekkorunk vasúti világát, amely lehetett ugyan koszos, füstös és elavult, de nekünk akkor is és ma is csodálatosnak tűnik.

Képünk Bakonybánkon készült 1977. augusztus 2-án. Dr. Kubinszky Mihály hagyatékából, ezt a fotót ifjabb Kubinszky Mihály készítette.