A balatoni nyár esszenciája

Retró bagolyvonat, remot-hétvége és pánikszerű segéderő-toborzás Füreden, hogy elindulhasson a Vízipók.

A balatoni retróhétvége a vasútbarátok egyik legnagyobb ünnepe, ilyenkor aztán ország-világ idegyűlik, hogy rég nem látott kedvenceikkel és ismerőseivel összefusson. A Start elismerésre méltóan állítja össze a programot már évek óta, szépek a mozdonyok, a kocsik és az összeállítások is. Néha persze kevésbé korhű kombók is előkerülnek, néha fájóan hiányzik ez vagy az, és annak is igaza van, aki azt mondja, egyébként gyakorlatilag országos a retró, amennyiben ugyanezek a járművek napi forgalomban is szolgálnak zömében...

Nehéz ilyenkor az antiszociális vasútb.ziknak, akik nem tudnak egyedül nézelődni a fotóhelyen, hiszen minden bokorban van néhány hazai vagy külföldi bajtárs – járnak ide egész Európából, csehek, németek, osztrákok, angolok és még ki tudja, kik. De ezt el kell fogadni, ahogy annak a kockázatát is, hogy valaki az utolsó másodpercekben tanyázik közénk és a téma közé, nem mindig jön össze a falra való makulátlan kompozíció.

Én is ezek közé tartozom, úgyhogy valami egyéb programmal szoktam hígítani a retró vonatok fotózását. Ezúttal azt találtam ki, hogy elmegyek szombat éjjel egy Balatonkörre biciklivel, és közben fotózom a Bagolyvonatokat – azokról úgysincs soha semmilyen képünk. Aztán másnap lövök pár fotót a kedvenc Szergejeimről, és tűzök is haza.

Ebből csak a kedvenc Szergejek nem jöttek össze, mert vasárnapra lerohadt a 187-es és a 228-as is, a pótlásukra küldött 265-ös pedig még elindulás előtt maradt fekve Balatonfüreden, hűtővíz-készletét a peronra spriccelve. A gőzös legalább nagyon szépen verette, és végülis a remot Szergejeket is szeretem.

Szerencsére nagyon sok fotós részt vett az idei első balatoni retróhétvégén is, megnyugvással vettem hát tudomásul, hogy nem rajtam múlik a program sikere, így teljesen nyugodt szívvel vettem meg a jegyemet hazafele dél körül. Retró személyvonat Füredig (remot Szergejjel, természetesen), onnan meg egy Vízipókkal. Mi baj lehet.

Bár a 29-es vonal menetrendje dél körül már teljesen összeomlott, a Tapolca és Füred közt mozgó személyvonatok egészen jól tartották a frontot. Amikor fölszálltam a Bo-kocsikból kiállított vonatomra Zánkán, ez volt az egyetlen zöld színű pötty a térképen az egész környéken. A 321-es gép húzta tán valamelyik klasszik helyett, de már nem is néztem, hogy mi helyett mi jött, mindegy, menjünk. A remot legalább jó erőben volt, és gond nélkül értünk be vele Balatonfüredre. A szerelvénnyel már kevésbé voltam elégedett, annyira klasszik volt az élmény, hogy itt a biciklisekkel nem foglalkoztak, a fülkés szerelvény legelején és legvégén lehetett elhelyezni a bicikliket. Rajtam kívül más bringás mondjuk nem volt, úgyhogy a mozdony mögé mindjárt be is soroztam a kerékpáromat. De az ott neki nem jó hely, úgy kellett a zárammal és a sisakommal odakötözni, hogy ne boruljon el. Már el is felejtettem, mennyit kínlódtam ezzel anno, mennyire utáltam ezt, mielőtt a Start elkezdett lőni a kerékpárosokra, érdemben.

Balatonfüreden aztán egészen szürreálisba fordult a sztori. Amikor a Vízipók szerelvényének közepén levő abszolút retró, de a legnagyobb befogadóképességű bringaszállító paklikocsiba fölraktam a járművemet, a jegyvizsgáló érdekes kérdéssel talált meg.

– Van már jegye? Meddig megy?
– Van persze, Kelenföldig.
– Ha segít nekem, elvisszük ingyen, váltsa vissza a jegyét!
– Segítek persze, de már nem tudom visszaváltani, Zánka óta jövök.

Rajtam kívül egy lány volt még a kocsiban ekkor, ő nem is biciklivel jött, de volt nála egy elég kókadt paradicsompalánta, vagy hát annál már nagyobb növény, de még nem virágzó fejlettségben. Őt a pénztárban toborozták a feladatra...

A következő volt a helyzet: a 6-7 kocsis vonatra egyetlen jegyvizsgálót tudott adni a Start, a bringaszállító vagonba pedig nem jutott most diákmunkás sem – a kalauz pedig így nem vállalta volna el a vonat továbbítását. Egyszerűen egy ember kevés erre a feladatra, a biztonság fontosabb. Úgyhogy mi lettünk a motivált segítői, így a vonat perc pontosan elindulhatott. A lánnyal két feladatunk volt: kezelni a paklikocsi csak belülről nyitható tolóajtóit és segíteni a biciklik felpakolásában. A kocsink végein levő ajtók becsukása lett volna a másik projekt, ezek ugyanis maguktól nem záródnak menet közben sem – de végülis senki sem használta ezeket az egész úton. Útközben pedig a szolgálati fülkében foglaltunk helyet, szemügyre véve a 70-es évek Rába-dizájnjának abszolút időtálló praktikumát.

Ahogy többen lettünk a kocsiban, alakult a hangulat, igazi kis csapatépítő jelleget öltött. Valahol, tán Csopakon csatlakozott vagy harminc srác hozzánk, a következő állomáson jelentkező csinos hölgynek így már harmincketten rohantunk segíteni... Mindenesetre mindenkit nagyon hamar fölvettünk, az ajtók mindig csukva voltak indulásra, kiváló csapatmunka volt! A pakli közben jól meg is telt, szerintem kimaxoltuk a kapacitását a hatvan körüli bringával. Kelenföldre tizenhét perc késéssel érkeztünk meg, ami remek teljesítmény, látva a 29-es vonal szétverődését.

A kollegina még ment tovább a Metropolitannal Brünnbe, remélhetően a paradicsoma ott új erőre kap, Kelenföldön már elég satnyán festett szegény.