A bolondnak is megéri

Úgy három éve volt egy közröhejt és -utálatot kiváltó követelése a vasutasok nevében eljáró szakszervezet(ek)nek, amit az állhatatos sztrájkkészség ellenére lesöpört az akkori kormány. Tudták, hogy drágán vásárol népszerűtlenséget az, aki a szerény államkasszából privatizációs bevétellel fogja be az érdemtelenek száját.

Ma, amikor a szakadék szélén táncol az ország, a legkevesebb az lenne, hogy önmérsékletet tanúsítsunk. Nem, minél közelebb sodródunk a szörnyű mélységhez, annál hangosabban hejehujázunk; miközben követelőzünk, köpködünk a lehetséges megmentők felé. Ehhez a trendhez igazodik a legnagyobb hangú szakszervezet is – persze ez a dolga, ezért fizetik a funkcionáriusaikat. Mondhatnánk, ilyenkor helyénvaló a kompromisszum, jobb megegyezni az érdekképviseletekkel, mert a munkabeszüntetésnél drágább megoldás nem létezik.

Csak az nem mindegy, miből kapnak engedményt. Ha az útlezárásokkal kombinált sztrájkfenyegetés fő oka a túl szigorúnak tűnő új munka törvénykönyve, akkor talán kicsit puhábban kéne sanyargatni januártól a munkavállalót. Ha a jövőbeli nyugdíjrendszeren aggodalmaskodnak, hát hallgassuk meg őket, és ha ők tudják a megoldást, ismerik a bőségszaru rejtekét, vegyük figyelembe. De nem szórhatunk ki a nincsből ötmilliárdot, hogy kicsit elcsendesítsük őket.

A közvélemény eddig sem ismerte el jövedelemforrásnak azt, amire Gaskó István oly büszke: „a munkavállalók nem nehezítették meg a MÁV elmúlt években lezajlott átalakítását; elviselték az átszervezéssel járó nem kevés kellemetlenséget”. Ilyen alapon ezermilliárdokra vagyunk jogosultak, hadd adjak tippeket:
– elkelt a Magyar Posta székháza, a munkavállalók csendben-rendben kiköltöztek, ezért jár nekik pár milliócska, fejenként, naná;
– ugyanígy, a Tőzsdepalotából távozó MTV alkalmazottai miért is nem kapnak a vételárból csinos részesedést?
– maradva a médiánál: a rengeteg kirúgottal megspórolt pénzen nem ártana osztozni azokkal, akik maradtak;
– a Pénzügyminisztérium (és az összes egykori ilyesféle intézmény) beolvadását az ezt meg nem nehezítőknek jár egy kis apanázs;
– sőt, eltűrtem, hogy bizonyos utcákba nem hajthatok be, ezért az ott lakónak többet ér az ingatlanja, csengessen nekem belőle;
– nem zúztam be az új üzlet kirakatát, százalékot akarok ezért a bevételből;
– és a többi zagyva alapokon nyugvó, téveszmékkel alátámasztott ostobaság.
Hány és hány vállalkozásnál és intézménynél volt átalakítás, átszervezés; ha ezzel precedenst teremtettünk, boldog-boldogtalan előállhat a képtelen követelésével.

Ahogy két és fél éve leszögeztem, erkölcsi kérdés, hogy a munkabérért végzett feladatért ne járjon külön jutalék. Most mégis megkapják – bár se nem hatékonyabbak, se nem olcsóbbak, se nem szerezték vissza a vasút renoméját a tegnapról mára. Ez tűzoltásnak éppen jó, de a kormány népszerűségét nemhogy emelné, hanem lefelé taszítja: ugyan pár tízezren örülnek, ám sok százezren gyűlölködnek, és sok millióan csodálkoznak.

A MÁV Cargo eladása – mint ahogy az osztrák belső vizsgálatok fényesen igazolták – az évszázad üzlete volt. Sokat fizettek érte, éppen azelőtt, hogy az addig pénztermelő ágazat pénztemetővé vált volna. Nem állítom, hogy nincs perspektíva a vasúti áruszállításban, de nem a mi infrastruktúránkkal és anyagi hátterünkkel. Ezért örüljünk, hogy a mostani veszteséget (ami vélhetően sokkal több volna, ha még mindig a magyar állam a gazda) nem mi fizetjük. A tévedésen alapuló miniszterelnöki helyzetértékelésbe („súlyos nemzetstratégiai hiba volt, hogy az előző kormány eladta a MÁV Cargót, hiszen a vasúti teherszállítás jövedelmező üzletág”) pedig inkább ne is lássuk bele az államosítás (ma már nem is annyira) képtelen gondolatát...