Háború a világ végén
A helyszín egyértelműen Argentínának, a belpolitikai okokból a háborút elindító Jorge Anaya admirálisnak és juntájának kedvezett. Az Atlanti-óceán déli részén, a Tűzöldhöz partjainál lévő szigetek sokkal közelebb voltak Argentína partjaihoz, mint a földgolyó másik felén fekvő Nagy-Britanniához. Ennek ellenére az Argentin Légierő az április 2-ai támadásban nem játszott fontos szerepet. Ennek oka a gyors argentin siker, s a szigetet védő brit erők mai szemmel hihetetlenül alacsony létszáma: a váltás közepén lévő, így a távozó és az érkező tengerészekkel számolva is 68 tengerészgyalogos (más források szerin 85) és 11 tengerész volt csupán a brit helyőrség létszáma azon a napon.
Nem segített a légi hadműveletek végrehajtásában a számottevő távolság sem az anyaország és a Falkland-szigetek között. A Trelew (580 mérföld, 1070 km), a Comodoro Rivadavia (480 mérföld, 890 km) a San Julián (425 mérföld, 787 km), a Rio Gallegos (435 mérföld, 806 km) és a Rio Grande (380 mérföld, 700 km) repülőtereken állomásozó argentin felderítő- és támadógépek csak a háború későbbi szakaszában kapcsolódtak be a hadműveletekbe.
Ráadásul az argentin katonai junta nem számított arra, hogy Margaret Thatcher brit miniszterelnök és kormánya a sziget katonai erővel történő visszafoglalásáról dönt (támogatva a vérig sértett brit közvéleménytől), a diplomáciai megoldások erőltetése helyett. Nem volt megfelelő felszerelése sem az argentin légierőnek: flottájából hiányoztak a nagy hatótávolságú támadógépek, s összesen két KC-130H Hercules tankergéppel rendelkezett az 1. ezred állományában. A háború későbbi szakaszában eredményes IAI Dagger és a Dassault Mirage IIIEA vadászbombázói ráadásul nem rendelkeztek légiutántöltő kapacitással és a tankergépeket is féltették a brit Nimrodokra szerelt AIM-9L Sidewinder légiharcrakétáktól.
A brit haderő ekkor nem állomásoztatott harci repülőgépeket a Falkland-szigeteken, így az érkező hadihajók és a partra szálló argentin szárazföldi erő, a különleges egységek katonái ellen sem történt brit légitámadás. Nagy-Britannia sem volt könnyű helyzetben, hiszen a két hordozón, a HMS Invincible és a HMS Hermes Sea Harrier FRS1 és Harrier GR.3-as vadászbombázóin kívül csak az Ascension-szigeten lévő brit légitámaszpontról indított, nagy távolságú, kockázatos támadásokra támaszkodhatott. A Brit Királyi Légierő Avro Vulcan B Mk 2-es bombázógépeinek csaknem 6 ezer kilométert kellett megtennie, míg a Falkland-szigetek fölé értek. Itt csúcsosodott ki szintén itt állomásozó a Victor K.2-es légiutántöltő-gépek fontossága: a támadások végrehajtására nélkülük nem kerülhetett volna sor.
