Karácsonyi történet
Az 1970-es évek elején másodpilóta voltam a 4. Katonai Légiszállító Századnál a légierő C–141 jetjén a Yokota Légitámaszponton, Tokió mellett. Azon a télen két hetet töltöttünk utas- és teherszállítással egész Japán, Dél-Korea és Délkelet-Ázsia fölött, s amikor a munkát elvégeztük, nem volt más vágyunk, mint hazatérni karácsonyra. Sajnos azonban, hacsak nem osztottak be egy Seattle-be tartó repülőgépre, ez hiú remény maradt.
Aztán jött a jó hír: karácsony előtti napon küldetés indul keletre, a Norton Légibázisra San Bernardinóba, Kaliforniába. Este 10-re tervezték a felszállást, így elmulasztottuk volna a szentestét, de a naptárvonal átlépésével otthon lehettünk karácsony másnapján, hogy átadjuk ajándékainkat, amiket Japánból hoztunk – persze csak ha találunk valamilyen járművet, ami a Nortonról elvisz Seattle-be. Boldogok voltunk!
A repülőgép felé egy üres terminálon haladtunk keresztül, ahol egy kétméteres, teljesen feldíszített, élő karácsonyfa állt. „Milyen jól nézne ez ki a tehertérben – gondoltam –, ott időzhetnénk mellette a kávénkkal, és felkészülhetnénk, hogy eljátsszuk a télapót.” Miközben a „tehermester” utolsó ellenőrzéseit végezte a tehertérben, lenyúltam a fát a hamis magyalfüzéreivel és arany-ezüst gömbjeivel.
Az elmendorfi légi bázison tankoltunk az alaszkai Anchorage-ben, átmentünk az amerikai vámon és bevándorlási ellenőrzésen, majd útunkra engedtek. A cargónak külön engedélye volt, legálisan szállíthattuk máshová, ahol majd a vámosok ellenőrzik.
Az alvó Seattle fölött nagyjából reggel 6-kor haladtunk át. Valahol Észak-Kalifornia magasságában jött az első probléma.
– Pilóta, itt a tehertér. Megvan a rakományjegyzék és a vámpapírok?
– Tehertér, itt a pilóta. Nem, miért lenne nálam?
– Másodpilóta, itt a tehertér. Önnél megvannak?
– Tehertér, itt a másodpilóta. Magánál vannak valahol ott hátul.
– Már mindenhol kerestem…
A papírok nélkül leszállni komoly problémának ígérkezett. Akár csempészéssel is vádolhattak, ha olyan szállítmányt hozunk, aminek nincs vámpapírja. Márpedig a karácsonyfának nem volt. Végül arra jutottunk, hogy valószínűleg valahol Elmendorfban hagytuk a papírokat. Üzentünk, mi a gond, és szerencsére a papírokat átküldeni ígérték igen hamar. Így folytathattuk útunkat San Bernardinóba, ahol jelentkeznünk kellett az összes hatóságnál, amely engedélyezhette továbbrepülésünket, ha az alaszkai vámosok ezt igazolják. De a repülőgépet, amelynek fedélzetén cargo is volt, zárolhatták is, amíg a papírok megérkeznek, és még növényellenőrzés alá vonhatták volna, a fa miatt.
A Los Angelestől északkeletre elterülő hegyek ott emelkedtek előttünk. A levegő dobált a hegyek lábától feltörő áramlatok miatt. Az sem volt újdonság, hogy ilyenkor a két utasajtóból egy kiugrott a teljesen zárt pozíciójából. Amikor tehát az „Ajtó nyitva” fény felvillant, nem voltunk igazán meglepve.
– Tehertér a pilótának. Tudná ellenőrizni az ajtókat, kérem?
– Rajta vagyok. – Majd pár perc múlva – Hogy is van ez?
– A fények kialudtak, köszönöm.
Leszállás, futó kint, engedély megadva, végre a földön. Begurultunk, de ismét szembe kellett néznünk a durva valósággal. Lesz ellenőrzés; komolyan gondolják, hogy külföldi növényeket nem lehet Kaliforniába hozni. Mi pedig itt álltunk egy élő karácsonyfával! Magyaráztunk, szidtuk a repülőgépet, meg még ki tudja, mi mindent, a lényeg az, hogy hazautazásunkat kútba esni láttuk.
Miközben a helyzetet elemeztük, a loadmaster beszólt:
– Pilóta, itt a tehertér. Én nem aggódnék a karácsonyfa miatt. Emlékszik az „Ajtó nyitva” fényre tíz perccel ezelőtt?
Valahol a nyugati parton egy 30-as éveiben járó nő azt mondja a lányának:
– Igenis, van télapó. Emlékszem: kislány voltam, Kaliforniában laktunk, és nem volt pénzünk karácsonyfára. Aztán egyszer csak az égből lehullott az udvarunkra egy teljesen feldíszített karácsonyfa. Ezt csak a télapó küldhette!
Christopher Hope
