Lopakodik-e a kínai lopakodó?

Kissé szinte csalódottan kommentálta jónéhány szakmai és nem szakmai sajtótermék a nemrég lezajlott kínai repülőszalon szenzációját, az új, lopakodó-stílusban épült kínai harci gépek egyikének bemutatkozását. A J-31-es az amerikai F-35-ös kategóriájának látszik megfelelni, persze nincs semmi nyoma annak, hogy ez a típus is három változatban készülne, mint a Lockheed típusa, vagyis mint hagyományos harci gép, mint röviden felszálló és függőlegesen leszálló csapásmérő, amelynek ott a helye a kisebb hordozókon, illetve a katapultos-fékhorgos fel- és leszállással dolgozó, nagyobb szárnnyal készülő anyahajó-változat.

Kérdéses a gép fejlesztésének eredete is, nem is annyira azért, mert külsőleg feltűnően hasonlít az amerikai vetélytársra, hanem mert egyes hírek szerint helyzetükkel elégedetlen orosz tervezők működtek közre a megalkotásában, elsősorban a MiG-irodából. Ugyan ezt cáfolták mind orosz, mind kínai részről, de ettől még nem lehetetlen, hogy a hír igaz, az biztos, hogy a gép – legalábbis egyelőre – az orosz Klimov RD-93 hajtóművekkel repül, azzal a hajtóműcsaláddal, mint ami a MiG-29-eseknek olyannyira remek manőverező képességeket biztosít.

A kommentárok fanyalgása elsősorban annak szól, hogy a gép nem igazán mutat jó repülő képességeket. Természetesen egy prototípustól a fejlesztés korai fázisában nem várhatóak a kiforrott típusokhoz hasonlóan kemény és „meredek” bemutatók, a Zhuhai Airshow nyugati megfigyelői azonban úgy látták, hogy a gép az egyszerű, bár szűkebb fordulókban is magasságot veszít, illetve ugyancsak nem túl bonyolult repülésdinamikai helyzetekben is az utánégető plusz teljesítményére szorul.

Természetesen elképzelhető, hogy ez annak köszönhető, hogy a gép a prototípusok szokásos betegségével küszködik, azaz túl nehézre sikerült, és ehhez képest lenne kevés a hajtóművek teljesítménye, amelyek nem a végleges hajtóművek persze. De a nyugati „kritikák” úgy látják, hogy a gép aerodinamikai kialakítása sem lehet igazán tökéletes, hiszen tudjuk, hogy a 29-es szédületes képességei sem csak a hajtóművein, hanem a hagyományosan nagyon erős orosz aerodinamikai tervezőiskola sikerén múlik. Lehet, hogy az ehhez szükséges tapasztalat egyelőre mégiscsak hiányzik a kínaiaknál, és ezért a J-31-es légellenállás/felhajtóerő aránya eleve rosszabb, mint a versenytársaké.

Továbbra sem lehet tudni szinte semmit arról, hogyan „dolgozik” a gép alacsony észlelhetőségű külső kialakítása, magyarán valóban sikerült-e olyan formát találni, amelynek minimális a radarlenyomata, és olyan burkolati anyagokat, amelyeknek maximális a radarsugárzás-elnyelő képessége.

A gép alacsony észlelhetősége azonban sok-sok más tényezőn is múlik, hangzik a megfigyelők figyelmeztetése, és ezek között csak az egyik a hajtóművek erős füstölése, ami egy lopakodó esetében meglehetősen furcsa jelenség, és igencsak komoly észlelhetőséget biztosít a hajtómű bizonyos rezsimjeiben, de például nagy kérdés a hajtóművek elrendezése is, merthogy a beömlők mögött az első lapátsort bizony nagyon el kell rejteni ahhoz, hogy a gép nehezebben detektálható legyen, és ugyancsak fontos megfogni a dolgot „a másik végénél”: vagyis hogy a hajtóművek fúvókái is megfelelően védettek legyenek, például ne legyenek igazán jól észlelhető hőforrások az infra-fejes rakéták számára. A 31-es esetében viszont még az sem teljesen nyilvánvaló, hogy a hajtóművek a törzsben egészen pontosan hogyan helyezkednek el.

Ugyancsak érdekes kérdés, hogyan hordozza az új típus a fegyverzetét: ahhoz, hogy alacsony észlelhetőségű legyen, nyilván belső fegyvertérben, amit csak az eszközök indításakor nyit ki másodpercekre. De hogy ez a belső fegyvertér a kínai „változat” esetében mekkora, azt nem tudni, egy friss ismertetés szerint belefér a láthatáron túli levegő–levegő rakéta, az amerikai AMRAAM. De miért is mutogatnák a gépet egy amerikai BVR-fegyverrel? Azért, mert a kínaiak többször jelezték, hogy a J-31-est exportra is kínálják, márpedig egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy mondjuk gazdagabb ázsiai vásárló ilyen fegyverzettel akarja majd felszerelni.

Mint ahogy ugyancsak nem áll rendelkezésre igazán pontos adat olyan „apróságokról” sem, mint a gép hatótávolsága és a hasznos terhelés mennyisége. A becsült adatok szerint a J-31-es maximális sebessége Mach 1.63 és bevetési hatósugara 1250 kilométer, addig az F-35 maximálisan Mach 1.8 mellett 2200 kilométerre képes. De ezek valóban csak becsült számok, legalábbis a kínai gép esetében, amelyről azt sem tudni, hol tart manapság a berepülési programban, például átlépte-e már a hangsebességet.

Nem ismert a J-31-es esetében az avionikai és védelmi rendszerek minősége, milyen radar, milyen szenzor-együttes, milyen fegyverzet integrálását tervezik a géphez, illetve hogyan integrálják magát a gépet a mai hálózati-digitális hadviselés rendszerébe. Merthogy mindezek a tényezők a modern hadviselésben sokkal többet jelentenek, mint például a manőverező képesség.

Amiről azonban még ennél is kevesebbet tudunk, az a másik kínai „lopakodó” állapota: a J-31-esnél jóval nagyobb, az F-22-es kategóriájában jelentkező Csengdu J-20-as ugyan korábban szállt fel először, de ezt a gépet eddig tényleg csak a gyári reptér környékén ólálkodó spotterek tudták lefotózni, a nyilvánosság előtt még sosem mutatták be. Mindenesetre a kínaiak láthatóan szeretnék meggyőzni a világot arról, hogy katonai potenciáljuk, jövőbeni képességeik jóval nagyobbak, mint amit korábban feltételeztek a saját, önálló fejlesztésekbe kezdő kínai repülőiparról. A külvilág azonban a Zhuhai szalon elmúltával továbbra is vonakodik ezt megérteni, vagy elfogadni.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!