Majdnem-baleset

A 2138-as számú, Budapestről 18.57-kor induló zónázó vonat mintegy negyedórás – amúgy kiválónak számító – késéssel érkezett az állomásra. A vontatójármű szokás szerint V43-as, mögötte a szükségmenetrendnek megfelelő, emelt létszámú Bmx-sorozatú kocsik, vagy nyolc-kilenc. A váci állomás sohasem volt világos, most a félig elbontott és félig újjáépített felsővezeték-rendszernek köszönhetően a szokásosnál is sötétebb. A vonatról az utolsó előtti kocsiból leszállva az őszi estében keresgéltük többen cipőtalpunkkal a keskeny, betonaljakból rakott peron peremét – íratlan szabály ez, akár a szomszédos vágányokon is átgázolva el a mindjárt mozduló vonat közeléből, sohasem lehet tudni...

Az utolsó Bmx utolsó ajtajánál fiatal pár szerencsétlenkedik a leszállással, babakocsival, kisgyerekkel, sok-sok csomaggal. Jobban odafigyelek, ismerős helyzet, visszaemlékszem, amikor hosszabb útról hazajövet három csontig elaludt kisgyerekkel, babakocsival és két toronymagas hátizsákkal igyekeztünk földet érni az éjszakai peronon. Talán oda kellene mennem segíteni...

De bizony, hogy igen! A vonat közben lassan mozgásba lendül, nem túl fürgén, de aggasztóan. Az anya odafent az előtérben, az apa lent a peronon, mindketten markolják a babakocsit. Sziszeg a sűrített levegő, zárul az ajtó. Odafutok, támogatásom egyelőre nem lehet más, mint lelki. Az apa mellett szedem a lábamat, fogom én is a babakocsit, minta ez segítene bármit is. Hallom a kiabálást, de értelmezni nem tudom, összezavarodnak a gondolatok, lélekjelenlétem nulla. Lassan azért megértem: Állítsák meg a vonatot, Állítsák már meg! – kiabál az apa, és automatikusan én is átveszem a jelszót és igyekszem teljes hangerővel eljuttatni valahová az állomás távoli végébe, ahol egy forgalmi szolgálattevőt sejtek. Aki mit is tehetne még?

Fent a lépcső tetején az anya ugyancsak ezt kiabálja. Egyre gyorsabban lépkedünk, talán már ügetünk, nem tudom. Nekem közben lassan leesik, hogy ez így nem célravezető viselkedés, taktikát váltok. Ez eddig vajon miért nem jutott eszembe? Húzzák meg a vészféket – ordítom, de immár nem előrefelé, hanem felfelé, a fénylő ablakokba. Ahonnan egyre több kíváncsi szempárt látok kitekinteni. Ez reményt ad. Húzzák meg a vészféket! – ordítom, ahogy a torkomon kifér, magam is megijedek a félelem által előcsalt hangerőn.

Úgy látom, valaki mozdul. Nehéz megítélni a mozgó vonaton. Nyílik egy ajtó odabent, felvillan a narancssárga ajtólap, egy kezet látok a magasba nyúlni, sistergés, durva fékcsikorgás, a vonat megáll, mintha falnak ment volna.

Leemeljük a babakocsit, a kisgyerek kétségbeesetten üvölt, túlharsog mindenkit. Az anya leszédül férje karjaiba, aki átölelve vigasztalja síró feleségét. Mindnyájan remegünk az idegességtől. Végignézek a peronon, az elszórt táskákon, csomagokon. A feszültség levezetéseképpen elkezdem összeszedni. Kiborult gyerekjátékok, faautók ruhadarabok. Véletlenszerűen gyömöszölöm a táskákba, mikor az egyik csomag mélyén beindul egy villogó, zenélő akármi, látom a textilanyagon át. Abszurd, de megfordul a fejemben, hogy ez így rendellenes helyzet, le fog merülni az elem, ki kellene kapcsolni. Még mielőtt cselekednék, az apa kiveszi a kezemből a cuccokat, megköszöni a segítséget. Én is megköszönöm a vonat ajtajában álló fiúnak, hogy meghúzta a vészféket. A sötétben az ijedt kis csapat tagjai egymást támogatva átvágnak a szélső vágányokon és belevesznek az állomás melletti sötétségbe.

Én még ácsorgok egy kicsit a félig lebontott raktárház oldalánál, míg feloldódik bennem a félelem, figyelem a fejleményeket. A vonatból továbbra is süvítve távozik a levegő. Zseblámpák villannak, hátrafelé jönnek, a morcos kalauz végül elzárja a szelepet. Senki sincsen már ott, akitől megkérdezhetné, mi történt. Majd talán az utasoktól, ha érdekli... Furcsa helyzet. A vonat elmegy.

Kéretlenül is boncolgatni kezdem a helyzetet. A pár nyilván későn kapcsolt, hogy itt kellene leszállni. Az apa le is szállt, hiszen az ajtó nyitva volt, ajtózárásra utaló figyelmeztetés nincsen. Nem tudhatta, hogy majd később, amikor a vonat eléri az X kilométer per órás sebességet, lesz. Nem mindenkit érdekel a Szilivel vontatott Bmx működése.

Vészhelyzetben az ember kiabál. Legsürgősebb óhajának ad hangot, ami ebben az esetben a vonat megállítására irányul. Állítsák meg! Utasként nem biztos, hogy azonnal a vészfékre terelődne a figyelmem ezt hallva. A vészfék egy elvont dolog, általában suhancok szokták meghúzni, rosszindulatból, indokolatlanul. Rendes ember nem húzza meg. Hihetetlen, mennyi korlátot kell megugrani, mielőtt az ember célszerűen cselekedne...

Anyaként, fent a vonaton mit csináltam volna? Elengedem a babakocsit, hátha elég szilárdan fogja az ajtó és hátraugrom a vészfékhez?

Ha ezek egyike sem: a gyorsuló vonat mellett szaladva eszembe jut-e, hogy kicsatoljam a babát a babakocsiból, ha másképpen nem megy? Agyrém?

Utoljára, de elsősorban: a mozdonyvontatta Bmx-kocsi egy csapda. Nem mindig, csak az esetek elenyésző hányadában.

Erről majd a jövőben, a minden, jegyet váltott utasnak az utazás előtt kötelezően tartandó balesetvédelmi oktatáson feltétlenül beszélni kell!

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!