A földhözragadt flotta

Szilágyi Károly   ·   2012.02.05. 20:00
mah

Hároméves voltam, amikor először repültem Malévval. Istenigazából akkor repültem először bármilyen légitársasággal. Anyukám szerint izgatottan vártam az utazást, ezért elvitt az akkor még létező Vörösmarty téri jegyirodába – oda, ahol most egy kaszinónak hívott játékterem van. Beszereztük a menetrendet, és minden olyan apróságot, amit csak nekem tudtak adni a jegyértékesítő nénik.

Aztán eljött a nagy nap, mi pedig nagy bőröndökkel elindultunk az akkor szimplán Ferihegynek nevezett reptérre. Most ugyan Liszt Ferencnek hívják hivatalosan a bud:terminal 1 feliratot viselő épületet, de a műemléki felújításnak köszönhetően a terminál még ma is olyan gyönyörű, mint régen.

Az első megpróbáltatás azonban a gépen ért. Az addig csak a teraszról látott gép közelről iszonyú zajt csapott, én pedig annyira megijedtem ettől, hogy éktelelen zajt csaptam magam is. A légiutas-kísérők hiába próbáltak üdítővel, játékokkal elszórakoztatni, én csak bömböltem. Nem segített semmi, csak az, amikor a kapitány bácsi behívott a fülkébe. Állítólag ott is sírtam egy ideig, majd nagy hüppögve visszaültem a helyemre. Aztán amikor felpörögtek a hajtóművek, én is visszaálltam az eredeti bömbölésre. A Prágáig tartó utazást ezután végigbömböltem, a család pedig ezután inkább vonattal utazott.

Apám viszont fiatal korában deszantos volt a Magyar Néphadsereg szolnoki bázisán. Neki egyértelmű volt, hogy a nagyszülők felé menet mindig megálltunk a reptérnél, és pár percig nézegettük az induló gépeket, továbbinduláskor pedig a reptéri épületek között figyeltük, hogy milyen gép farkát látjuk. Ez a pár perces kitérő rendszerint órákon át tartott, én pedig az apámmal töltött idők legjobbikaként emlékszem arra, amikor a teraszon a karjába vett, én meg onnan nézegettem a repülőket, a reptérfelügyelő Wartburgját, és a repülőket tologató Zetor traktorokat.

Aztán felnőttem, és új malévos élményekkel gazdagodtam. Egy túlságosan hosszú és meglehetősen dicstelen afrikai kiküldetésből igyekeztem haza svájci átszállással. Arra már nem emlékszem, hogy Zürichig mivel jutottam el, de amikor felszálltam a Malév járatára, egyszer csak itthon éreztem magam. Végre magyarul szóltak hozzám, végre friss, meleg zsemlére kenhettem egy kis vajat. Hamdul'illah (magyarul Istennek legyen hála) – futott át az agyamon. Jó volt érezni, hogy a hazám elém jött egy kicsit, keblére ölelt, és Európát nem csak az jelentette, hogy az egyik marokkói orvossal néha lehetett franciául beszélgetni.

A Malév-flotta utoljára együtt a ferihegyi betonon <br> fotó: Virág Richárd

Aztán megint eltelt sok év, én pedig a jó szerencsének köszönhetően újra a repülőtérre kerültem. Egészen pontosan a gyerekkoromban annyit csodált Hardy Mihály hívott a Budapest Airporthoz, hogy legyek a cég szóvivője. Amikor mentem a papírokat intézni, mindig egy kicsit korábban érkeztem, hogy kiállhassak a teraszra, hogy ülhessek egy kicsit a galéria bőrfoteljeiben, és iszonyú szerencsésnek érezzem magamat. A reptéren töltött idő azonban nemcsak a gyerekkoromat idézte meg, hanem fantasztikus barátokat is az életembe hozott. Amikor csak az időm engedte, siettem a betonra, hogy a reptérfelügyelő vagy a Hó2 autójában ülve élvezhessem a reptér varázsát, a kerozinszagot, a mindig gyönyörű navigációs fényeket. És azért is, hogy alaposan megismerjem a szeretett repteret, amit annyiszor képviseltem a sajtóban.

Ebben a rajongásomban osztozott egy német kolléganőm, akinek az egész családja repülőkkel dolgozott. Vele sokszor mentünk ki az elhagyott navigációs épülethez az egyes pálya mellé, hogy az esti fényekben a lehető legközelebbről láthassuk a felszálló teherszállító 747-est. Vagy éppen a hazaérkező kék orrú Malév-gépeket, amiket mindig megsimogattunk indulás előtt. Kolléganőm szerint ez szerencsét hoz – nekünk is és a gépnek is.

A kívülálló kíváncsiskodók elől elrejtett Malév-flotta egy része

Aztán elkerültem a reptérről, és már ismét újságíróként kerültem kapcsolatba a repüléssel. Jó volt utasként találkozni Krebsz Adriennel, aki annyira vágyott a repülés után, hogy inkább abbahagyta a szóvivést, és visszatért a stewardessek közé. Szerintem jól tette, én sem vágyom folyton arra, hogy minden híradóban engem mutassanak.

Legutoljára a Malév-leállás kapcsán kerültem kapcsolatba a céggel. Borzadva tudósítottam a végjáték utolsó sajtótájékoztatóit, és aztán péntek reggel megdöbbenve láttam a földhözragadt flottát, amit aztán szorgos és precíz kezek eltüntettek a kíváncsi fotósok elől. Később, amikor a „fekete sereg” elindult az írországi Shannon felé, hogy visszaadják a gépeket a lízingcégnek, a rádiózást hallgatva jöttem rá: a repülésben dolgozó barátaim még ebben a tragikus pillanatban is világszínvonalú munkát teljesítettek. Magyarország jól képzett, világlátott, fegyelmezett munkaereje még akkor is hibátlanul dolgozik, amikor a saját, 66 év alatt tökéletesre csiszolt munkakultúráját kénytelen eltemetni.


Egy végigdolgozott élet emlékei
Szombat reggelre teljesen kiürült a reptér, csak a sűrűn hulló hópelyhek sercegését lehet hallani. Most már nincs más dolgunk, mint gyorsan újjáépíteni a magyar légi közlekedést, hogy újra legyen mire büszkének lennünk. Nekünk, utasoknak annyi lesz a feladatunk, hogy velük utazzunk.

Kapcsolódó hírek