A tél az úr

Még az ősszel a vonaton kihallgattam két kényszerűségből egymás mellé sodródott utastárs small talkingját. Nem voltak ismeretlenek egymásnak, de bizalmas ismerősök sem – gyakran megesik ez a kín az elővárosban. Jobb híján az időjárásról bocsátkoztak fejtegetésbe, ami ugyebár sohasem jó úgy, ahogyan éppen alakul. Vagy túl hideg, vagy túl meleg, túl csapadékos, túl száraz – függetlenül az aktuális évszaktól. – Állítólag nagyon hideg telünk lesz – mondta az egyik. – Igen, én is úgy hallottam – kontrázott a másik.

Hát ez most bejött, gondolhatnánk, némi fáziskéséssel egyszerre van itt az igazi téli hőmérséklet és az igazi téli hóesés. És a mindennapi élet melyik területén hozna ez drámaibb helyzetet, mint a közlekedésben? Minden más elműködget – feltéve, hogy aki működteti, odaér – az iskolákban folyik a tanítás, a gyárak termelnek, az irodákban kattognak a billentyűzetek, még talán az országgyűlés is hoz naponta két-három új törvényt, a rendőrség nyomoz, a kenyér sül.

Csak a közlekedés, mint az emberi társadalom legkiterjedtebb szabadtéri tevékenysége, az kerül állandóan összeütközésbe a téllel. Azaz az ilyenkor szokásos, teljes mértékben normálisnak tekinthető időjárással. Mert úgy áll a helyzet, hogy választanunk kell: vagy normális, földrajzi pozíciónknak megfelelő időjárásunk van, amibe ezen a szélességen és óceántól mért távolságon bőven belefér, hogy az évnek egy elenyésző időszakában vannak elzárt falvak, el nem induló, nota bene lemondott vonatok, árokba csúszott kamionok, megszakadt kompösszeköttetések, balesetek és törött lábak, szóval vagy ilyen időjárásunk van, vagy mindennapi, nehézségek nélküli közlekedésünk, az év 365 napján.

Ehhez viszont sokkal nagyobb baj társulna. Akkora baj, amely nem mérhető a téli idő által a közlekedésben okozott kínokhoz. Ezek azok a napok, amikor a globális felmelegedés bizonyított, elkerülhetetlen jelenségének árnyéka egy kicsit homályosabbá, kicsit bizonytalanabbá válik, ilyenkor megtelhet a szívünk reménnyel, hogy azt a bizonyos kását talán nem eszik elviselhetetlenül forrón, talán csak langyosan. Talán megvan még (nincsen!) a klimatikus rendszer öngyógyító képessége, talán egy-egy ilyen téli nap távolabb visz minket a felmelegedés fenyegető képzetétől, vagy, ha távolabb nem is, de legalább stagnálunk.

A lelassult közúti közlekedés, a vérvörössé vált vonatinfó-buborékok, a behavazott váltók, a kerékpárútra kotort hó és a nyűglődő repülőterek mellett tehát érdemes ebből a szemszögből is szemügyre venni a minket hirtelen körülölelő téli világot. Igen, ez most nem a kényelmes közlekedésről szól elsősorban, ez most a természet erejéről szól, amihez – hála az égnek – még elég kicsik vagyunk. Úgyis csak néhány nap, és megint csöpögni fog az eresz, az országutak mentén pedig vigasztalan nedves halmokban fog olvadozni a most még fehér, de az ember mindent megtisztítani akaró munkája nyomán koromfeketévé váló, összekotort, halott hó.

* * *