Egy kínai hajó Gdyniaban
Blogunkban vasutasok, külkereskedők, speditőrök, beruházók, és a ma ellátási láncként ismert hosszú folyamat megannyi további szereplője adja közre évtizedekkel ezelőtti, tanulságos történeteit – ezeket nevezhetjük letűnt korok írásos lenyomatainak is.
Küzdelmes tárgyalás a kapitánnyal, aki csak egyetlen szót hajtogatott angolul.
Magyarországról 82-ben, némi raktározást követően szovjet műtrágyát reexpediáltunk Kínába, lengyel kikötőn keresztül. A szereplők az akkori klasszikusok, külker vállalat, mint eladó, vevő, szállítmányozó, fuvarozó, kikötő és kikötői speditőr, a helyszín Gdynia. Kína akkoriban gondolta magát megmérettetni a nemzetközi tengeri fuvarozásban, ennek megfelelően néhány hetes angol nyelvtanfolyam után szélnek, azaz tengernek eresztett olyan kapitányokat, akik legfeljebb kétszáz szót tudtak angolul. A mi fülünknek érthető ennek töredéke volt.
A műtrágyát vasúton felfuvaroztuk a kikötőbe, betároltuk, megjött a hajó, de alighogy elkezdődött a rakodás, rögtön el is akadt, mert a zsákok egy része nem volt hófehér. A kapitány jelezte, hogy ő nem ír alá „clean”, azaz tiszta hajóraklevelet, ezzel pedig az eladó nyilván bukja, vagy bukhatja az áru árát. Ok, menjünk, tárgyaljunk a kapitánnyal. Ki menjen? Hát a speditőr, meg az eladó cég képviselője. Kezdő voltam, 26 éves, a szállítmányozó cégtől, valószínűleg azért én, mert más nem ért rá, vagy igen, de tudta, hogy mi vár rá. A külkeres kolléga is korombéli volt, két fiatal ment küzdeni. Utaztunk, ami már önmaga kaland volt, mert Budapestről Varsóig Malév járattal simán el lehetett jutni, de onnan Gdyniába csak belföldi járaton, amin az akkori feszül lengyel belpolitikai helyzetben fegyveres őr látott el szolgálatot. Hadiállapotot vezettek be ugyanis, katonai parancsnokság alá helyezték az államigazgatást, a közlekedést, a távközlést, az energiaipart, a bányászatot, a kikötőket, a stratégiai fontosságú üzemeket. Lezárták a határokat, cenzúrázták a leveleket, felfüggesztették a sajtó tevékenységét, az intézményeket katonai komisszárok lepték el, a műveletekben 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt. Még most is előttem van a kis kávédaráló gép fedélzete, elöl-hátul felhúzott gépfegyverrel álló katonával. Valahogy nem tudott ez ember őszintén mosolyogni a cukrot kínáló stewardessre. Mindegy, megérkeztünk, hotel, aztán kora reggel irány a kikötő.
Nagy hajó, több tízezer tonnás, álló helyzetben is ring egy kicsit. A látványtól is rosszul vagyok, hát, amikor még felmegyünk. A parton zsákok, egy része a raktérben, őgyelgő kikötői munkások, minket terelnek befelé a kapitány tárgyalójába. Dörti! (piszkos) – kiáltja ránk köszönés, bemutatkozás nélkül. Jó, de mi köszönünk, bemutatkoznánk előbb, jelezzük. Hagyja. Hellyel kínál, kisvártatva jázminteát hoz. Cukor nincs. Próbálunk „normális” tárgyalást kezdeni, érdeklődünk, hogy mi a baj, ha egyik-másik zsák nem laborfehér, végül is trágya, vagy nem? Milyen megoldást javasol, mit mond ő, mit a tulajdonos, a vevő, szóval próbálunk kommunikálni, megoldást találni. Nem megy, mert egy szót hajtogat: dörti. Ha kérdezünk, nem érti, vagy nem akarja, minden esetre a jázmin teás edényt mindig újra és újra feltölti vízzel és teletölti a poharakat. Órák telnek el, a tea egyre hígabb. Nem meginni nem szabad, ezt tudjuk, mert utánanéztünk a kínai protokollnak. Egyedül vagyok nő négy pasassal, és már tényleg nagyon kell pisilni. Az egyetlen, akit diszkréten megkérdezhetnék a mellékhelység hollétéről, az a hajóskapitány, akiről addigra kiderült, hogy hiányos az angol tudása... Nos, azt kell mondanom, hogy van a hólyagnak az határa, amikor nem érdekel az angolja. Érdekes módon azonnal felfogja, hogy mit akarok, és kinyit egy ajtót, ami egy hosszú, szűk folyosóra nyílik és lendületes mozdulatokkal előre mutat. Ok, szóval valahol arra lesz egy klotyó. Elindulok. A hajam az akkori divatnak megfelelően szőke tincsekkel van felturbózva! Fülkék tucatjai mellett megyek el, ezekből ázsiai arcok merednek rám, ki is jönnek, alig férek el mellettük, megbámulnak, mert hetek óta tengeren vannak, nyilván embert se láttak, nemhogy nőt! Netán európait, sőt félszőkét! Ismeretlen nyelven kiabálnak és mutogatnak a fejem fölött egymásnak. Már sajnáltam, hogy elindultam, hogy nekem pisilni kell, hogy nekem hólyagom van egyáltalán, gondolatban búcsúzni kezdek pici gyerekemtől, a családomtól, csak megyek tovább a valószerűtlenül szűk folyosón remélve, hogy egyszer majd lesz egy felirat, amit értek… és lőn. Egyszer csak jön egy ajtó egy WC felirattal, és én bemegyek. És boldog vagyok. Mert csak ennyi kell a boldogsághoz, hiszen a legszebb öröm a vegetatív öröm.
Ja, a műtárgya? A külker cég képviselője berágott és azt mondta a kapitánynak, hogy ok, akkor kirakjuk! Tényleg? Igen, kirakjuk, viszlát. Ezt valahogy megértette és felajánlotta, hogy ad egy „clean” hajóraklevelet egy kis megjegyzéssel.
Azóta is azon gondolkozom, vajon kinek kellett jobban pisilni, a külker cég képviselőjének, vagy a hajóskapitánynak?
A szerző szakmai pályafutása nagy részét a külker vonzáskörében töltötte szállítmányozóként, vagy vasutasként. Dolgozott hazai állami és privát cégnél, de osztrák, román és szlovén vállalatnak is. A legtöbben talán az MMV Magyar Magánvasútnál töltött évek miatt ismerik – Tamás-Vadnai Éva volt a társaság vezérigazgatója. Hetvenötben, tehát még a szocializmusban kezdett, és 2021-ig volt aktív, azaz részt vett a szakmai rendszerváltásnak. A külker főiskolát munka mellett végezte el, ahogy az angol nyelvvizsgát is így szerezte meg – három gyerek mellett. Németül az NDK-s évek alatt tanult meg. A szakmától már visszavonult, de kapcsolatait igyekszik frissen tartani és számon tartja a vasúttal, szállítmányozással kapcsolatos híreket.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
