Intermodálné stredisko v Bardejove

Az egykori Eperjes–Bártfa helyiérdekű vasútvonal az eredeti tervek szerint áttörte volna az – itt nem túlságosan karakteres – Kárpátok hegyláncát, hogy elérje a vízválasztón túli Galíciát. A vasútépítésből nem lett semmi, Bártfa ma végállomás. A vasúti kiszolgálás nem túl színvonalas, a napi néhány járat többsége még csak nem is Eperjesről, hanem Kapi (Kapušany pri Prešove) vasútállomásáról indul és körülbelül egy óra alatt éri el Bártfán a végállomást, alakias, tányérsapkás szlovák bézékkel kiszolgálva az útbaeső néhány falut.

A forgalom alapján egy Aggtelek-Jósvafő színvonalú vasútállomás lenne indokolt, ezért érthető a megrökönyödés, amikor Bártfán egy nagyvároshoz méltó, gigantikus épületkomplexum fogadja a vonatról leszállót. A bártfaiak utálják – de hát a világon mindenhol így van ez, a helyiek a legkritikusabbak a saját városukkal, még akkor is, ha aranyérmes intermodális központot sikerült ide varázsolni egy egyelőre ismeretlen, nyolcvanas években aktív (cseh)szlovák építésznek. Az aranyérem azonban kizárólag az építészetet, azon belül is a külcsínt illeti: nagyvonalú, figyelemfelhívó közlekedési templomot varázsoltak ide. Kár, hogy hívek nincsenek és a szertartást is máshol folytatják le.

Első ránézésre: bár a hely elegendő lett volna ahhoz, hogy egy szigorúan földszintes épület épüljön, jól érezték a tervezők, hogy a többszintességgel nem csak a várótermet lehet lélegzetelállító tériséghez juttatni egy nagyvonalú galériával, hanem így megfelelő homlokzatfelület keletkezik a monumentális Bardejov-felirat elhelyezéséhez, melyet persze az egykori CSAD és CSD (itt ugyanúgy túltengenek a c- és s-betűk, mint keleti szomszédunknál a mozaikszavak -rom-végződése) emblémái szegélyeznek. Itt nem tévedhet el a mégolyan tájékozatlan utazó sem.

Második ránézésre kiütközik, hogy bár a szándék nyilvánvalóan az volt, hogy egy közös tető alá vonja be a vasúti és az autóbuszállomást, ezt a legkevésbé sem sikerült elérni. Az épület hatalmas öböllel nyit a város felé, az öbölben parkolók és a helyirárati buszok hurokfordulója. Jobbra irány a vasútállomás, balra a távolsági buszvégállomás, mindkettőt az épületen át lehet megközelíteni. Ha szerencsénk van, még valami kiskereskedelmi egységbe is botlunk odabent, de a templomi hangulatú közös várótermet mindenképpen érintjük. De elmondhatjuk: ha az épület nem lenne ott, a három szolgáltató sokkal szervesebben élhetne együtt.

Az egykori államvasút, a Československé státní dráhy illetékes ügyosztálya láthatóan kitett magáért, hogy a komplexumról az évtizedes automatizmusoknak megfelelően némileg leszakadjon a vasútforgalmi terület – a jelszó itt is ugyanaz volt, mint nálunk: Nem közösködünk! A fedett vasúti peronhoz, az egyszem indulóvágányhoz még el lehet jutni megázás nélkül a helyijárat megállójától, de a távolsági buszok esetében már komoly gyaloglást igényel az átszállás, döntően szabad ég alatt – az ugyanis az épület túloldalán, önálló szigetperonokra szétosztva helyezkedik el. A helyi autóbuszos szolgáltató honlapján már láthatóak is a látványtervek a buszállomás tervezett átépítéséről: méginkább széttrancsírozzák a funkciókat, az üzemi és utasforgalmi helyiségek ki fognak vonulni a meglévő építményből és új épületet kapnak a főút mentén. Tehát a jövőben még többet kell majd gyalogolni, terjengősebb lesz az utasforgalmi terület.

Harmadik ránézésre már nyilvánvaló, mi a hiba: az épület nem összeköt, nem integrál, hanem elválaszt. A jelenlévő három közlekedési szolgáltató egymástól távol egy képzeletbeli kör három százhúsz fokos körcikknyi területét foglalja el, az épület pedig nem tesz egyebet, mintsem nehezíti az ezek között történő direkt átjárást. Hogy a nehezítés ne tűnjön fel annyira, van odabent és idekint térélmény és építészeti minőség, ha ma már kicsit meghaladottnak is tűnik. A nehéz, mázas csempeburkolat kétségtelenül időtálló, de ekkora felületeken talán már kissé nyomasztó. Az ablaktalan, nagy homlokzatfelületek még tovább fokozzák a monumentalitást, így már kicsit viccesnek, ellentmondásosnak hatnak az odabent található kis surranófolyosók. A néhol kibukkanó, meztelen acél-függesztőszerkezetek arról tanúskodnak, hogy a tervezőknek nem volt ismeretlen a párizsi Pompidou-központ, de a könnyed szerkezetek alkalmazásának valószínűleg határt szabott a hazai csempe- és metlachiipar terméklobbyja, ahogyan a mindenkori kilencvenes évek magyarországi bankfiókjainak belsőépítészetét is a sárgarézmaffia irányította.

A monumentalitást azonban legjobban nem az építészeti formák, hanem a közönség hiánya húzza alá: Lehet, hogy valaha itt sok bolt volt egykupacban, mára azonban már Bártfán is található ennél sokkal jobb színvonalú bevásárlóközpont, a színvonal lehanyatlott. A váróterem tere sokkal jobban érvényesül úgy, hogy ha a temérdek padon csak egyetlenegy ember kucorog, a folyosók ürességét egy-egy végigkopogó cipőtalp hangsúlyozza ki. Csend van, valahol, az épület távoli sarkában becsaptak egy fémajtót. Félhomály, a rengeteg bedolgozott beton nyáron is tartja a hűvösséget.

Mindezt persze csak azért kellett sorravenni, hogy megállapíthassuk: savanyú a szőlő. Hiszen hol található ma Magyarországon egy, a vasútállomást, a helyi és a távolsági közlekedést valamennyire is összefogó átszállóhely, amelyet építészetileg egyáltalán megpróbáltak valamennyire is megkomponálni? Legfeljebb vágyainkban. Itt Bártfán, ebben a Szlovákia keleti csücskében eldugott kisvárosban pedig ez már legalább egy harmincéves történet. Ha az eredmény ellentmondásos is, de legalább megpróbálták. Felkészül: Kaposvár.

* * *