Nincs hova dobni a hajók szemetét

November 29-én tartották Budapesten a Duna-stratégia nemzetközi konferenciát. A főleg külföldi civilszervezetek részvételével zajlott fórumon a Duna vizének, élővilágának megóvása, valamint a folyó vizének hasznosítása volt a téma. A bemutatkozó civilszervezetek előadásaiban elhangzott, hogy elsősorban szemléletváltásra van szükség. A vizek mentén élőknek meg kell mutatni a folyó előnyeit, hogy az emberek értékelni tudják a folyó természeti adottságait. A Duna teljes hosszában víznyerőhely, a környező, helyenként a távolabbi lakosság ivóvízellátását is szolgálja.

A folyó szennyezésével a saját vízbázisainkat tesszük tönkre, és ez nemhogy hosszú, de rövid távon sem fenntartható. Inkább a folyó alsó szakaszaira jellemző, hogy a part mentén élő emberek halászatból élnek. Máshol inkább a turizmus próbál élni a folyó adta lehetőségekkel. Vízi túrák, vizes sporttáborok színesítik a nyári programok palettáját. De a Duna biztosítja a megélhetést a hajósoknak is. A hajók és a folyó együttélésének egyik fontos problémájáról Munkácsy András, a Közlekedéstudományi Intézet (KTI) szakembere tartott előadást.

Kifejtette a 2009-ben indult Wanda projekt céljait, illetve jelenlegi helyzetét. A hajókon a belvízi hajózás során keletkező hulladékok kezelését megoldani hivatott projekt célja, hogy a hajókon keletkező hulladékok kezelésének fenntartható, környezetbarát és nemzetközileg egységesen koordinált módját dolgozzák ki és vezessék be a Duna mentén Ausztriától a Fekete-tengerig, a folyó és a hozzá tartozó élővilág védelme érdekében.

A hajók hulladékgazdálkodásának megoldása fontos feladat, hiszen az 1990-es évektől kezdődően nő a dunai hajóforgalom, és a következő években, évtizedekben is növekedés várható. A Duna Ausztriával kezdődő Romániával bezárólagos szakaszán jelenleg negyven parti hulladékkezelő létesítmény üzemel, ezek közül nyolc a magyar folyószakaszon.

A hazai hulladékkezelők közül Komárom, Paks, Dunaújváros (Dunaferr), és Dunaújváros (Centroport) csak a kommunális hulladék kezelésére alkalmas, illetve a hajókon szelektíven gyűjtött hulladékot csak keverve, ömlesztve tudja átvenni. Az elhasznált olaj, zsiradék lerakására pedig csak az idén átadott bajai hulladékkezelőnél van lehetőség. Pedig pont ez az a hulladéktípus, amit a legegyszerűbb a hajókról a folyóba juttatni, ugyanakkor az egyik leginkább szennyező is.

Bár a Wanda projekt eredményes, hiszen a legtöbb hulladéklerakó az elmúlt években épült, illetve újult meg, és kínál bővebb szolgáltatást, a 2012-ben véget érő projekt folytatásán mindenképpen dolgozni kell, hiszen továbbra is probléma a nem megfelelő számú part menti hulladékkezelő létesítmény. További gondot jelent a hulladékkezelés finanszírozása is. Mivel a parti lerakásért fizetni kell, a hajókról inkább a folyóba engedik az anyagokat, hiszen ezt ellenőrizni, visszakövetni igen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen. Ennek kiküszöbölésére a szemléletváltáson túl egységes, európai finanszírozás és szabályrendszer megalkotása szükséges. Munkácsy felvetette, hogy a hulladékkezelés költségeinek egy részét például a később hulladékká váló terméket gyártó vállalat állhatná.

Mindenképpen fontos tehát a jogharmonizáció, illetve az együtt gondolkodás. A tapasztalatok megosztására pedig mind a jelenlegi nemzetenként eltérő szabályozás, mind pedig a hulladékkezelő létesítmények építésének és üzemeltetésének terén szükség van.