Száz Raidert, ezeret! Csináljatok, csináljatok!

Az amerikai légierő az iráni atomlétesítmények ellen június utolsó harmadában végrehajtott hadművelete elérte célját. Szakértők szerint azonban a siker mögött az aggasztó valóság húzódik meg.

Az Éjféli pöröly – egyebütt: Éjféli kalapács – hadművelet az egyébként bizonyos fokig vitatott amerikai narratíva szerint súlyos károkat és pusztítást okozott Irán célba vett atomlétesítményeiben, Fordóban, Natanzban és Iszfahánban. Ugyancsak emlékeztetőül, a csapás az Egyesült Államok hadtörténetének legnagyobb méretű olyan légi művelete volt, amelyben B-2 Spiritek vettek részt, továbbá a 2002. évi, afganisztáni bevetés után ez tekinthető a lopakodó technológiájú bombázók története második leghosszabb küldetésének.

A siker mögött azonban az elgondolkodtató valóság húzódik meg: az amerikai stratégiai bombázó flotta meglehetősen kicsi, illetve túlságosan elavult a modern nagyhatalmi hadviseléshez. Mindössze húsz B-2-essel, valamint az erősen avult B-1-esekkel és B-52-esekkel az Egyesült Államoknak nincs akkora erőkivetítési képessége, amint amekkorára szüksége lenne ahhoz, hogy hatásosan lépjen fel az olyan jól védett légterű ellenfelekkel szemben, mint például Kína, vagy Oroszország. A szakértők ezért most arra igyekeznek rávenni a Pentagont, hogy a tervezetthez képest legalább kétszer annyi, legalább kétszáz B-21 Raidert (nyitóképünkön) állítson hadrendbe. A növekvő fenyegetések és a szűkös erőforrások miatt ugyanis a lopakodó bombázók kapacitásának bővítése elengedhetetlen az elrettentéshez, a konfliktusok kezeléséhez és a hatalom demonstrálásához a XXI. században.

Az Egyesült Államok Légiereje jelenleg száz következő generációs lopakodó bombázó beszerzését tervezi. A repülőgépekben visszaköszön a lopakodó technológia fél évszázados fejlődése, azaz a legfejlettebb légvédelmi rendszereknek is nehéz dolguk lesz megtalálni a bombázót. A Raidereket viszonylag könnyű lesz karbantartani, ami fontos előny az ebből a szempontból hírhedten problémás, speciális, hőmérsékletszabályzott hangárokat igénylő B-2-esekhez képest.

Márpedig az amerikai hadsereg korlátozott képessége a stratégiai légiműveletek fenntartására az olyan erős és felkészült ellenfelekkel szemben, mint Kína, továbbá Oroszország a szembetűnő gyengeség jele, és  – ha nem kezelik időben – opportunizmust, sőt, agressziót fog eredményezni.

Júniusban kilenc Northrop Grumman lopakodó nehézbombázó – a teljes B-2-es flotta kvázi fele – emelkedett a magasba a Missouri állambeli Whiteman Légibázisról. Hét kelet felé, az Atlanti-óceán fölött repült, hogy tankerek, elektronikus hadviselésre alkalmas repülőgépek és egyéb eszközök támogatásával csapást mérjen Iránra, míg kettő nyugati irányba, hogy megtévesztő, nyílt forráskódú hírszerzési tevékenységet végezzen.

Ez a lenyűgöző erődemonstráció azonban rámutatott arra, hogy Amerika legfejlettebb nehézbombázóinak mintegy felére volt szükség a mégannyira bonyolult és gigantikus célpontok megsemmisítéséhez egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nem reagált a behatolásra a korábbi izraeli csapások jóvoltából elhallgattatott légvédelem.

És nincs más. Azaz van, de a korosodó B-52-esek és B-1 Lancerek nem jelentenek életképes alternatívát, mivel sebezhetők még olyan minimális kihívást jelentő környezetben is, mint a megtépázott Irán légtere – ami hol van az orosztól, vagy a kínaitól?  Ráadásul az egyik nyugatra küldött B-2-es vészhelyzetet jelentett, és kénytelen volt útját megszakítva leszállni Hawaii-n, a Hickam légibázissal azonos területen lévő, honolului Daniel K. Inouye nemzetközi repülőtéren. Csak feltételezni lehet, hogy nem úgy jár, mint a tavaly a flottából kivont B-2-es, miután megállapították, hogy a leszállás közben elszenvedett sérüléseinek kijavítása túl költséges lenne.

A B-2-es flotta csekély mérete a hidegháború utáni fejlemények öröksége. Eredetileg 132 ilyen repülőgépet terveztek hadrendbe állítani, ám az amúgy is letaglózó költségek elszabadulása, továbbá a Szovjetunió összeomlása miatt leállították a beszerzést, ezért mindössze 21 Spirit készült el (az első példány 1989-ben repült) – az USAF azóta sem heverte ki ezt a döntést.

A független politikai kutatóintézet, a Stratégiai és Költségvetési Értékelések Központja (CSBA) már 2020-ban megállapította, az amerikai légierő nincs megfelelően strukturálva az ország nemzetvédelmi stratégiájának végrehajtásához, és a kiterjedt konfliktusok megelőzése, az elrettentés érdekében minél több fejlett lopakodó technológiájú repülőgépet kell üzemeltetnie, ki kell bővítenie a pilóta nélküli rendszerek használatát, indokolt felgyorsítania az új technológiák fejlesztését, és szétszórtabb bevetési helyszínekről kell működnie. A CSBA 2030-ra egy összesen mindössze 172 bombázóból álló flottát prognosztizál. Ez az a had részben az elöregedett B-52-esekból és B-1-esek fog állni, csupa olyan platformból, amelyek jelentős veszteségek elszenvedése nélkül képtelenek behatolni a katonai nagyhatalmak légterébe. A korlátozott számú lopakodó bombázóból álló erő ugyan elegendő lehet a meggyengített államok, például Irán ellen, de elégtelen a magas szintű hadviselésben jártas, hasonló súlycsoportba tartozó ellenfelekkel szemben.

Kína a közelmúltban felfuttatta az akár a guami Andersen légibázisra csapást mérni képes bombázók gyártását. A vitatott hovatartozású és stratégiai fekvésű Paracel-szigetekre telepített, a még a múlt század ötvenes évtizedében kifejlesztett Tupoljev Tu-16-osokon alapuló H-6N típusú bombázók hat cirkálórakétát képesek szállítani, ezenkívül a kínai légierő előrehaladott állapotot ért el lopakodó bombázója, a B-21-esekre adott válasznak tartott H-20-as kifejlesztése során.

Megfigyelők szerint az Egyesült Államoknak a változó légi hadviselési körülmények közepette jelentősen ki kell bővítenie lopakodó bombázóflottáját, és a B-21-esekből nem száz, de nem is kétszáz, hanem egyenesen négyszáz gépet indokolt beszereznie. Ehhez egy második gyártólétesítmény kiépítését javasolják. Az elképzelések nem megvalósíthatatlanok, mivel az Egyesült Államok bőkezű védelmi költségvetése lehetővé teszi a nagymértékű fejlesztésekhez szükséges lendületet, hiszen 2026 végéig kishíján tízmilliárd dollárt lehet elkölteni a Raiderekre.

Az érintett felek a várhatóan 2030-tól szolgálatba álló B-21-esek gyártásának felpörgetését indokoltnak tartó közös nevezője egyértelmű jele annak, hogy az amerikai törvény- és döntéshozók megértették a bombázóflotta méretezésének fontosságát. Ahhoz azonban, hogy a célokat valóban el is érjék, 2027-ben és 2028-ban is folyamatos, magasabb összegű finanszírozásra lesz szükség.