Tovarisi, konyec

Istvánfi Péter   ·   2013.01.25. 15:15
00

A ZIU-9es trolibuszok sosem voltak közömbösek a közlekedésbarátok számára. Sokan imádták a retro-érzést sugalló kinézete miatt, de sokan voltak olyanok is, akik már rég a bontóban látták volna az összeset, korszerűtlensége miatt. Az viszont tény, hogy így-vagy úgy, de érzelmeket váltott ki mindenkiből, jó példa erre a december 31-i búcsúmeneten megjelent hiheteletlenül nagy tömeg.

Az alábbiakban Báti András trolibuszvezető személyes hangvételű búcsúját olvashatják a ZIU-9-es trolibuszoktól:

„Amikor az előző munkahelyemről eljöttem, elhatároztam, hogy kipróbálom a járművezetést, úgy értem valami nagy testű utasszállító vezetését. Olyan helyen akartam ezt megtenni, ahol valamilyen, Budapest városképét évtizedekig meghatározó kocsival járhatok. Két lehetőség állt előttem: villamos és az UV-k, vagy troli és a ZIU-k. Mivel csak főállásban lehetett mindkét munkahelyre jelentkezni, a villamos – számomra – túlzott kötöttsége helyett a trolik mellett döntöttem.

Hogy jól-e, az már sosem derül ki. De megtörtént. Vezettem mind a negyvenkilenc ZIU-t, amelyik még dolgozott 2005-ben. És ezzel Budapest több évtizedes történelmének egy darabja az enyém is marad. Sose felejtem el, hogy mennyire utáltam néha, hogy fájt a hátam, a derekam és a vállam az ülésétől, a térdem a pedáljaitól, hogy görcsölt a gyomrom egy-egy bukkanón, hogy kiugrik-e miatta az áramszedőm, vagy nem. Hogy milyen volt, amikor egy nagyobb úthibán leütközött a vezetőülés az alsó végállásba, és a gerincemen végignyilalt a fájdalom, vagy hogy hogyan tudott fázni a bal oldalam a hőszigetelés hiánya miatt, miközben a jobb oldalamnak ingujjban is melege lett volna.

887(II), azaz a Szegeden vázcserével felújított ZIU<br/>A képre kattintva galéria nyílik!<br/>(fotók: Báti András)

Igen, azt se felejtem el, amikor „beütöttem a könyökömet” a 916-osba, és azt se felejtem el, amikor olyan testzárlatos lett a trolim a Sárrét parknál, hogy amikor a szerelő kérésére kezdtem felpakolni a szedőt a vezetékre, elég volt a bal szedőt feltennem, elindult a légsűrítő, mert valószínűleg egy csatornafedél képében megtalálta a nulla voltot a földelőlánc. Azt sem felejtem el, amikor a 914-ben egyszerre fagyott el mindkét fékkör, és ha nem lettek volna felszálló utasok a Kossuth Lajos tér előtti Honvéd utcánál, akkor lehet, hogy a Minisztérium épületében állok meg.

És minden ZIU más volt. Egyik nap: 902-es ZIU. Rutinszerűen fékezek az Andrássy megálló előtt, bekanyarodok az öbölbe, megállok, ajtót nyitok. Második nap: 903-as ZIU. Ugyanolyan rutinszerűen fékezek az Andrássy előtt, bekanyarodok az öbölbe, megállok, ajtót nyitok. Harmadik nap: 931-es ZIU. Rutinszerűen fékezek, bekanyarodok, és hopp, egy csattanás: ennek előrefelé nyúlt a jobb tükörszára, én meg nem figyeltem és nekiment a tükröm annak a bizonyos fának, aminek a törzse tükör-magasságban már annyira le volt háncsolva...

Tipikus ZIU: nekik még az sem akadály, ha nincs útpálya

Amikor a 935-öst megkaptam saját kocsinak, neki is ismertem minden nyűgjét: hogy beázik a bal szélvédője, és törölgetni kell belül a szemem előtt lecsorgó vizet vagy hólét (ha valaki megnéz egy 2006 után róla készült képet, láthatja a temérdek, hiábavalóan felvitt sziloplasztot a szélvédő felső gumicsíkján), hogy a feneke balra húz (de így legalább nem kellett a jobb tükröt figyelnem, ha lehúzódtam, hogy a szembejövő 70-est, 78-ast elengedjem), hogy nulláról ötvenig három bizonyos ponton ránt egyet gyorsításkor, a nem jól beállított (vagy elégett?) indítóellenállások miatt.

Ez utóbbiról egy történet: a Körúttól gyorsultam az Izabella utca felé, figyeltem: gyorsul, egy rántás, tovább gyorsul, második rántás, és ebben a pillanatban fél szemmel látom a belső tükörben, hogy egy öregasszony zöld gurulós cekkere felborul. Gyorsulok tovább, és a tükörbe visszanézve látom, hogy az a „zöld gurulós cekker” fogja magát, feltápászkodik, és leporolja magát... De azt sem felejtem el, amikor egy hideg, hajnali indulásnál, szintén a Körútnál, szintén Garay felé eltört a csengőgomb rugója, a gomb beszorult, a csengő folyamatosan szólt tovább. Kiszóltam az utasoknak: két lehetőség van, vagy félreállok, vagy ha nem zavarja őket, hogy folyamatosan szólni fog a csengő a Keletiig, mehetünk tovább. Bólintottak, mentünk tovább.

Szokták mondani, hogy ezeket az igénytelen jószágokat kalapáccsal is meg lehet javítani. Néha tényleg így van. A segédüzem nem töltötte az akkumulátort, ezért a kontaktorok nem mindig húztak be, amikor kellett volna, például kihagyott a villamosfék. A vonalműszakos szerelő befeküdt a generátor alá, nagykalapáccsal ráütött jópárszor, leporolva ezzel a szénkefékről lerakódott szénport, és a ZIU forgalomban maradhatott. Próbálja meg ezt valaki egy Solarisszal...

Tipikus ZIU (2): nekik az sem akadály, ha ellentétes irányú vezetéken kell haladni (igaz ez a Solarisoknak sem akadály)

Hogy megbántam-e? A fene tudja. Hogy megbántam-e, hogy a sok bosszúság ellenére mégsem mentem még el a cégtől? A fene tudja. Mindig valami pluszt is adott a trolizás. Hol egy utcán megismert lányzót, hol egy trolimániás fotóst, akivel összebarátkozott az ember, vagy mondjuk azt, hogy ha nem maradtam volna, akkor nem mondhatnám el magamról, hogy igen, én vezettem először Magyarországon Gräf & Stift NGE 152-es trolit, azaz Mancit önerejéből forgalomban.

Sok, sok, sok minden dolog, ami nem történhetett volna meg velem, ha nincsenek ZIU-k. Az ezernyi bosszúság ellenére is, most úgy érzem, meg kell köszönnöm nekik ezeket az élményeket. És most itt a lehetőség: itt vagyok a garázsban, a ZIU-k utolsó forgalmi napján, és bár nem sikerült üres szolgálati számot találnom, hogy én is vezethessem egyiküket, a magam módján mégis elbúcsúzhatok tőlük: egy forgatócsoportnak kell pár szót szólnom ezekről a járgányokról. Javaslom nekik, hogy mejünk ki egy kocsihoz. A sorban legelől álló ZIU a 967-es. A legelső kocsi, amivel 2004 karácsonyi szünetében utast szállítottam a munkamódszer-átadás alatt, még a 73-ason. Kamera figyeli, ahogy talán utoljára előveszem a kampós végű lehúzórudat, azaz gamót, hogy felpakoljam a szedőket a vezetékre, elfordítom a Bosch-kulcsot, felkapcsolom a vezérlés kapcsolóit (örök szabály: ha régen vezettél ZIU-t, és nem akar indulni, kapcsolj fel mindent, amit látsz, abból nem lehet baj, és menni fog), megnyomom az ajtózáró „csöcsgombokat”, és megteszem lehet, hogy utolsó métereimet egy ZIU kormánya mögött.

Tipikus ZIU (3): akadály tudott lenni az esős, párás időszak, ilyenkor néha a végállomáson (a képen: Csáktornya park) is előfordult szúrópróbaszerű szigetelésmérés

A forgatócsoport elköszön, én egyedül maradtam a még zümmögő kocsin. Visszarakom a helyére, ahonnan elhoztam, a többi leállított ZIU elé. Lekapcsolom a vezérlési kapcsolókat, az akku főkapcsoló kattanásával minden elhalkul. Eszembe jutnak még a 967-essel közös emlékek a munkamódszer-átadásról („azt a bácsit miért nem vettük fel? / jaaa, volt ott még valaki? nem láttam a tükörben a sötétben... / igen, fekete kabátban”), aztán elbúcsúzok tőle, és megköszönöm azt a nyolc évet, amit többé-kevésbé együtt töltöttünk a cégnél, természetesen oroszul, hogy ő is értse: Cпасибо, камрад! Kiszállok, lehúzom az áramszedőket, és ahogy elmegyek mellette, búcsúzóul még párszor magpaskolom az oldalát, mint egy jó lónak.

До свидания! Talán egy jövőbeni nosztalgiameneten...”

Kapcsolódó hírek