Vót: ez speciel húsz éve vót...

A kilencvenes évek a szerző első nagy felfedezéseinek évei voltak, terepéül kézenfekvően a közeli és mindig varázslatos Szlovákia szolgált. A varázs azóta sem múlt el, de az akkor még poros, széteső, szegényes és rozsdás Szlovákia és a valamennyivel tüchtigebbnek, összefogottabbnak és gazdagabbnak tűnő Magyarország helyet cseréltek, jutalmául a társadalom és az elit szorgalmas munkálkodásának, mindkét országban.

1997-ben ebből azonban még semmit sem lehetett sejteni, mindent eltakart a jövőbe vetett hit és a felfedezés öröme, amelyet jórészt hosszú hétvégéken lehetett élvezni. Abban az évben október 23. is ilyen hosszú hétvégés alkalom volt, amelyet népszerű, szemgyönyörködtető helyre történő vasutazással kellett kitölteni. A cél Selmecbánya volt, Ipolyságon, Zólyomon és Garamtölgyesen (Hronská Dúbrava) keresztül.

Az odaút halálosan izgalmasnak ígérkezett, mert bár az Ipolyság–Zólyom-vasútvonal semmilyen szempontból nem döntöget világcsúcsokat, ezeket a síneket addig csak a családi Wartburg ablakából lehetett látni, útban az Alacsony-, vagy a Magas-Tátra valamelyik síterepére. És azt is már csak jó egy évtizeddel korábban.

Az indulás eleve gondot okozott, hiszen a Vácról érkező vonathoz Drégelypalánkon menetrend szerint mínusz ötperces buszcsatlakozás volt Parassapuszta irányában, de az ifjúság hevületében természetesen minden további nélkül sikerült másfél óra alatt gyalog abszolválni a távot a 2-es út mellett. Az ipolysági „fejállomás” ütközőbakja pedig a határkő mellett van.

Igaz, a 850-es sorozat TEE-re hajazó ősi festése erre az időre már kortársabb arculatnak adta át a helyét, az archaikus járműbe történő beszállás, majd a jól ismert országút más látószögből, a vonatablakból történő szemlézése megadta az alaphangulatot. Zólyomban kipróbálódott az állomási csapolt sör. Az innen Garamberzencéig tartó vonatozást már a feledés jótékony homálya borítja, érdekesebb volt viszont onnan felbézézni Selmecbányára. Bélabánya (Banská Belá) állomásán leszállva az akkor még viszonylag sűrű menetrend lehetőséget adott az alkonyi fényben történő vonali fényképezésre, de a társaságon bizonyos csalódás lett úrrá az egymotorkocsis, kéttengelyes vonatok fotogénségének hiányában. Maradt hát a visszavonulás Selmecbányára, ahol a Penzión Tominóban hajtottuk álomra fejünket. Mivel itt most a vasúton van a reflektorfény, nincsen helye annak, hogy Selmecbánya bűvköréről és csodáiról regéljünk.

És itt jön be a történetbe a mindent megoldó spontaneitás. A visszaút másnap délelőtt már-már eseménytelennek ígérkezett, ám az Ipolyság felé zakatoló vonatból megpillantva a Dobróváralja (Podzámčok) várát, megérett az elhatározás, hogy leszálljunk a következő állomáson, Dobronyán (Dobrá Niva), és megtekintsük a várat. Szinte havazásra állt az idő, furcsa színű fellegek borítottak be mindent, amikor a sínek túloldalán elterülő széles kaszálón elindultunk visszafelé, a vár felé. A kis kőkúpon álló rom megtekintése után látható volt, hogy sietősre kell fognunk lépteinket, mert időközben Zólyomból már elindult a következő 850-es (micsoda menetrendi kínálat az azóta bezárt vonalon!), amellyel a megálló melletti útátjáróban sikerrel össze is futottunk. Ahogy a vonat megjelent az ívben, feltámadt a szél és kis lyukat ütött a reménytelen felhőtakarón. A lyukon áttörtek az első napsugarak és fényben fürdették meg az élőképet, amelyet színházi rendező sem tudott volna hangulatosabban megkomponálni: festőien összevissza álló faoszlopokon meglévő távíróvezeték, leharcolt, de az idővel még sikerrel dacoló állomásépület, az ablakokon meszelt fehér X-ek, és persze a 850-es összetéveszthetetlen orra, helyzetjelzőként működő mell- és messzire világító homlokfényszóróval (mert ugye miért kellene mindhárom fénynek azonos intenzitásúnak lennie?), kanyarban enyhén megdőlve. Mindezt a közelgő tél lilás árnyalata lengi be, amelyet csak a motorkocsi sárga orra ellenpontoz. Elő a Canonnal!

Vidéki állomáson még elmegy az ilyen, hogy a lefényképezett vonatra némi rohanás árán még fel is lehet szállni, itt is sikerült. A Parassapuszta és Drégelypalánk közötti ismét kötelező gyaloglás sötétben már nem volt akkora élmény, de Drégelypalánkon az utolsó váci vonat szerencsésen velünk együtt indult el!

Digitális fényképezés ekkor talán hírként létezett, bár ebben az évben megtörtént a szerző első e-mail váltása. A jelenetet még mindenesetre egy Canon-vázra applikált Soligor-zoomobjektív örökítette meg, Németországból hozott 23 dines Kodak-Ektachrom diafilmre, innen a kép Kodakra jellemző meleg beütése. A diafilm előhívását Magyarországon nem vállalták, azt egy svájci címre kellett kiküldeni, ahonnan szerencsére vissza is érkezett.

A 850-es sorozat azóta kimúlt, Ipolyságról vonat – teljesen életszerűtlenül – csak Párkány irányába jár, a zólyomi járatok megszűntek, Korpona városa vasút nélkül maradt. Érdemes idecitálni Katona Kálmán volt MDF-es közlekedési miniszter szavait, aki egy jobb pillanatában a Drégelypalánk–Ipolyság-szakasz újjáépítéséről, a Vác–Drégelypalánk-szakasz villamosításáról és közvetlen Vác–Zólyom járatok beindításáról vizionált. És még volt, aki komolyan is vette!

* * *