A fűszedő gyerek

Az 50-es, 60-as évek Magyarországa. Szegénység mindenfelé. Akinek van egy kis földje, annak könnyebb, mert legalább az élelmiszert megtermeli a családnak. Iparcikkre nem, vagy nagyon kevés futja. Igaz, iparcikk meg alig kapható. Így tehát a rendszer egyensúlyban van. Persze a konszolidálódó szocializmus 1962 után már érezhető javulást hozott, a háztáji gazdálkodás pedig egyenesen a falu modernizációjának motorjává vált.

Így lett villany a tanyánkon – általános iskolai tanulmányaim nagyobbik részét petróleumlámpa fénye mellett végeztem. Amit én nem bántam különösebben, mert hangulata volt, és szerettem a petróleum illatát, ami hozzátartozott az otthon melegéhez. Aztán a háztájiban édesapám gyümölcsöst telepített, így ez a többletjövedelem tette lehetővé a villany bevezetését, a tanyasi ház felújítását.

Édesapám 1961-ben nyugdíjba ment, én akkor tizenegy éves voltam. Egyetlen pénzforrásunk a nyugdíj volt, no meg a háztájiban megtermelt javak. Nem dúskáltunk a jóban, igaz, minden alapvető dolog meg volt az életünkben. Ennek az volt az ára, hogy a család minden tagjának ki kellett venni a részét a munkából. 

Hétéves koromtól én aprítottam a gyújtóst, és készítettem be a másnapi tüzelőt, nekem kellett a disznók moslékját elkészíteni. Nagyon élveztem, mert én is megkóstoltam a kukoricadarával leforrázott főtt apró krumplit. Isteni finom volt. Az illata itt maradt az orromban.

Tízéves koromtól nekem kellett a disznóólat és a tyúkudvart rendben tartani. Büszke voltam esténként, amikor apám megveregette a vállam, hogy milyen szép rend van. Persze, ahogy cseperedtem, egyre komolyabb feladatokat kaptam. Édesapám bekeverte a rézgálicot és a hátamra akasztotta a permetező gépet: „Kisfiam, mindig csak félig töltsd!” – mondotta, hiszen a teli gép több mint húsz kilót nyomott.  Naponta négy sor szőlőt nekem kellett bepermetezni.

Ekkor már erősen vágyódtam úttörőtáborba, de hát tudtam, hogy pénzünk az szűkösen van. Szerettem volna pénzt keresni, ezért megkerestem a sógoromat, aki helyben pályamester volt, hogy lesznek-e a nyáron fűszedő gyerekek a vasúton. Elnevette magát. „Hát persze, hogy lesznek” – mondta. „Csak nem szeretnél dolgozni?”. Elmondtam nagy bánatomat és azt is, hogy így szeretnék segíteni magamon. Kértem, hogy segítsen, a szüleim ne akadályozzák meg a tervemet. 

Persze, hogy segített. Így aztán 1960 forró nyarán pénzkereső fűszedő lettem a MÁV Terézvárosi Pályafenntartási Főnökség XIII. sz. pályamesteri szakaszán, Örkényben. A munkában már megedződtem a tanyán, tehát nem féltem. De azért volt egy kis drukk bennem. 

Az első hétfői munkanapon nagyon felkészülten, időben mentem a pályamesteri szakaszra: „munkaruha” gyanánt öreg rövidnadrág, feslett rövid ujjú ing, egy kis szövet válltáska, benne kenyér, házi sonka, a kertünkből illatos paprika, paradicsom, meg egy kis üveg víz. Reggel fél hat volt. Ahogyan gyalogoltam a tanyáról a vasút mellett a pályamesteri szakaszra, sok minden eszembe jutott. Ki lesz az előmunkásunk, milyen szerszámot kapunk, lehet-e majd pihenni munka közben?

A pályamesteri szakasz udvarán, amit a pályamesteri iroda, a pályamesteri vágány-gépkocsi színje, az acetiléngáz-fejlesztő, a műhelyek, raktár és melegedő helyiségek határoltak, volt egy hatalmas barackfa. Nos, a barackfa alatt gyülekeztek az ifjú fűszedő munkások, és a sógorom már beszélgetett a fiatalokkal. A gyerekek többségét ismertem, helyiek voltak, csupán néhány fiú jött a szomszédos Hernádról és Táborfalváról.

A szakaszon dolgozó pályamunkások, iparosok is gyülekeztek munkaelosztásra, köztük nagybátyám, Oszwald Józsi bácsi. Meglátott és odaszaladt hozzám: „Öcsi, büszke vagyok rád, meglátszik, hogy Oszwald ivadék vagy” – mondta kedvesen nevetve, és megpaskolta a hátam. A többiek érdeklődve figyeltek, és láttam a szemükben, hogy most én egy fejjel magasabb lettem, köszönhetően nagybátyám családi intermezzójának. Persze Józsi bácsi mindig ezt mondta, amikor a szakaszon előfordultam, márpedig hetente többször is megfordultam ott.

Megkaptuk az eligazítást, a munkavédelmi oktatást, és Sebők József előmunkás kiosztotta a mindenre jó szerszámot, a kapacsot. A kapacs egy olyan kapaszerű szerszám volt, amelyiknek az egyik fele valójában éles kapa, a másik fele egy kétágú villa volt. A használata nagyon egyszerű: a villás résszel fel kellett lazítani a köves talajt, a kapa részével pedig kikapálni a gyomot. A zúzottkő ágyazatból a kövek igazgatásával kellett hozzáférni a gyomhoz, majd a kapával, vagy szabad kézzel kihúzni.

Sebők Józsi bácsi egyébként vonalbejáró volt, és sokszor betért a tanyánkra egy kicsit megpihenni. Apám tudta, hogy szereti a bort, ezért mindig megkínálta, de csak akkor, amikor már hazafelé tartott a közeli vasútállomásra. Józsi bácsi szigorú ember volt, de szerette a gyerekeket.

Kivitt bennünket a munkaterületre, az állomás páratlan végénél lévő bejárati kitérőhöz. Kiosztotta az aznapi kvantumot, minden gyerek megkapta az elvégzendő feladatot. Aki elvégezte, pihenhetett. Kezdetben vidáman ment a munka. A padkán jó volt dolgozni, mert homokos kavicsos volt, és a lazítás után jól kijött a gaz. Nem így volt az ágyazattal: azt bizony megszenvedtük. Különösen a hosszú indájú, tarackszerű gyomokat volt nehéz eltávolítani. Tíz óra felé már fáradtunk. Bár Józsi bácsi minden órában engedélyezett egy rövid pihenőt, meg vízivást, mégis fárasztónak bizonyult a munka.

A friss vizet ceglédi kannában egy vízhordó fiú hozta a környékbeli házaktól, tanyáról, és a kanna fedeléből ittunk. Irigyeltük, mert neki más dolga nem volt, igaz, előfordult, hogy kilométerről kellett hozni a vizet. Minden nap másik legényke volt vízhordó.

Tíz órakor bizony már jól sütött a nap, és azt is megtapasztaltuk, hogy a fűszedő fiút két oldalról is süti. Ugyanis a zúzottkő magába szívja a nap melegét, és alulról visszasugározza.  
Tehát megfogalmaztam magamnak ennek a munkának az alapigazságát. A fűszedő gyereknek három ellensége van: a tűző napsütés, a szomjúság és a kapacs. Mit lehet tenni? A szemem előtt a táborozás várható élménye lebegett, és bármennyire is már-már fizikai fájdalmat okozott az egész, csináltam. Alig vártam, hogy ebédidő legyen. Ebédidőben Sebők Józsi bácsi egy árnyékos helyre vitt bennünket. Leültünk a kubikgödör partjára, elővettük az elemózsiát. A fű és a vadvirágok mámorító illatában, madárcsicsergés mellett, koszos kézzel ette mindenki az otthonról hozott ennivalót, ami kísértetiesen hasonló volt mindenkinél. Csönd lett. Csak a bicskák villanása, a kenyér, vagy a zöldség vágása adott halk neszt, ami roppant kedves volt és jól esett. 

Életemben ilyen jólesően nem ebédeltem. Szívtam a friss levegőt, a vasúti pálya jellegzetes, talpfa illatú szagával, a sonka és a hozzávalók kíséretében. Ebédre mindig friss vizet hozott a vízhordó legényke. Isteni volt. Az egész társaság elpilledt. Józsi bácsi egy óra ebédidőt engedélyezett, így, ha gyors volt az ember, még egy félóra szunyókálás is belefért a szabadban. Ebéd után már csak egy órát kellett dolgozni. 

Ha Józsi bácsinak jó kedve volt, úgy szabta a kvantumot, hogy délre végeztünk. Kíváncsian vártuk, mi lesz ebéd után. Az „öreg” nem szólt az ebédszünet végéig egy szót se. Aztán felállt, és elkurjantotta, hogy „Legénykék, vége a fájrontnak. Talpra!” Na, ettől összerezzentünk, evés után már nem esett jól a munka.

Józsi bácsi megtréfált bennünket. Elővett gumis kartonlapokat, nagy számokkal és kiosztotta. „No, legények, ma számháborúzhatunk egy kicsit itt a zsombékosban” – mondta kaján vigyorral az arcán. „Csak a Mester úr meg ne tudja!” – tette hozzá. Óriási ovációban tört ki a kis csapat. Legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy Józsi bácsi is felvett egy számot a homlokára. Észre sem vettük, hogy pillanatok alatt az előmunkás Józsi bácsiból egy huncut kis „Józsika” lett.

Egy idő után a munkaterület eltávolodott az állomástól. Ilyenkor pályakocsival vittek ki bennünket több kilométer távolságra. A pályakocsit emberi erővel hajtották. A kocsi mindkét végén, a jobb oldalon a sín felett egy térdeplőt alakítottak ki, amit valami zsákszerű anyaggal béleltek ki. A térdeplőre egy pályamunkás feltérdelt a jobb lábával, és a bal lábával elkezdte hajtani, tolni a kocsit. A fékezést úgynevezett rukkoló fával, rövid nevén rukkfával végezték, amivel a vágányt oldalirányba tologatták az irány beszabályozásakor. A pályakocsinak tulajdonképpen menetrendet szabtak, megadta írásbeli rendelkezésen a forgalmista, hogy hány óra hány perckor kell eltávolítani, és a visszaúthoz hány óra hány perckor kell a vágányra helyezni. A köztes időben a pályakocsit a legközelebbi útátjáróban pályán kívülre helyezték. Roppant izgalmas és érdekes utazások voltak.

Így teltek munkás hétköznapjaink. Józsi bácsit megszerettük, a munkát megszoktuk, gyorsan teltek a hetek. Július közepe táján letelt az időnk, és megkaptuk a zárfizetést. A pénzt a főnökségről a fizetőtiszt hozta ki, és a vasútállomás várótermében osztotta ki. Aláírtuk a bérjegyzéket, megkaptuk a bérszalagot és a pénzt. Boldogan és büszkén mentünk haza, immár dolgozó „emberek” lettünk.

Csodák csodájára, 630 forintot kerestem. Ebből nem egy hétre, hanem kettőre is elmehettem úttörőtáborba, Zamárdiba, közel háromszáz forintért, a maradék pénzből pedig a beiskolázásra és még valami kis ruhaneműre is futotta.

A szüleimet nagy büszkeség töltötte el. Amikor Zamárdiba utaztunk, elkísértek, és mindenkinek – a kalauztól az utasokig – elújságolták: az ő kisfiúk bizony megkereste a nyaralásra valót. Csodálkozva kérdezték, hogyan is van ez? Egy gyerek nem dolgozhat. Ilyenkor kihúztam magam. Én már nem vagyok gyerek: fűszedő voltam a MÁV-nál!

Magyarázat:
előmunkás: munkavezető
pályamester: a vasúti pályát karbantartó egység vezetője
forgalmista: az állomáson a vasúti forgalmat irányító dolgozó
pályakocsi: kéttengelyes, viszonylag kis méretű, könnyű anyagszállító kocsi
fizetőtiszt: a fizetéseket intéző és kifizető személy

(A fönti fotó forrása: Fortepan.)