Londonból Kalkuttába busszal? Kalandorok, ne kíméljenek!
A több mint tizenhatezer kilométer hosszú útvonalon menetrend szerinti járat is közlekedett 1957 és 1976 között. Ötvennapnyi élmény a világ leghosszabb autóbuszjáratán!
Az 1950-es és a hetvenes évek között számos vállalkozás indított transzkontinentális buszjáratokat az Egyesült Királyság és India között. Elsőként a londoni Garrow-Fisher Tours társaságé, melynek „The Indiaman” (Az indiai) elnevezésű szolgáltatása először 1957. április 15-én indult útnak a londoni Victoria buszpályaudvarról Kalkuttába, húsz kalandor szellemű utassal a fedélzetén.
Az Eurázsiát nyugat–keleti irányban szinte teljes hosszban átszelő, távolsági buszút számos országon vezetett keresztül. Az autóbusz Angliából indulva átkompolt Belgiumba, ahonnan délkelet felé vette az irányt: az NSZK-n, Ausztrián, Jugoszlávián – ez ma Szlovénia, Horvátország és Szerbia lenne –, Bulgárián keresztül ért el Isztambulba. Onnan Törökország ázsiai részén haladt végig, majd Irán, Afganisztán, Pakisztán és Észak-India hegyein és útjain kanyarogva, Új-Delhit és Váránaszit is érintve, ötven nappal később futott be a kelet-indiai Kolkatába, régebbi nevén Kalkuttába.
A járaton először egy 1948-as évjáratú AEC Regal III típusú kocsi teljesített szolgálatot. A busz eredetileg 33 üléssel rendelkezett, ezek közül kilencet kiszereltek, hogy a csomagoknak több hely jusson. Az éjszakákat szállodákban töltötték az utasok.
A gigahosszú út természetesen nem volt olcsó: az első London–Kalkutta menetjegy 85 angol fontba került – ez 2023-as reálértéken számítva kisebb vagyont, 2589 fontot (jelenlegi árfolyam alapján több mint 1,1 millió forintot) kóstál! Az első visszaút 1957. augusztus 2-án ért a brit fővárosba, hét utassal – ezért „csak” 65 fontot kellett fizetni.
Az Indiamannel négy oda-vissza utat teljesítettek. Az egyik út élményeit egy Peter Moss nevű utas könyvbe is foglalta, The Indiaman – When the Going was Good by Land and Sea címmel.
Az évek alatt harmincnál is több társaság indított buszjáratokat az Egyesült Királyság és India között, ilyen volt többek között a Waltzing Matilda, a Topdeck Travel, a Swagman Tour Asian Greyhound-ja, a Tentrek Expeditions, a King Kong, a Crazy Bus, a Penn Overland és a No Sweat Overland Tours – a Penn Travel Marco Polo Tour-ja például Londonból Katmanduba ment, az út 72 napig tartott.
A kalandtúra 1968-ban megújult – és még hosszabbá vált! Az angliai és ausztráliai székhelyű Albert Travelt vezető, Ausztráliában élő brit utazó, Andy Stewart megvásárolt egy 1947-es évjáratú, Albion Venturer emeletes buszt, mely eredetileg Sydney-ben szolgált, de balesetet szenvedett és használhatatlanná vált. Stewart azonban látott benne fantáziát és kétszintes, gördülő mobilházzá építette át, mely még nevet is kapott: Albertre keresztelték. A különleges járművel még nagyobb útra keltek: 1968. október 8-án Sydneyből Indián keresztül Londonba indultak, tizenhárom utassal a fedélzeten. Az első Sydney–London út 132 napig tartott.
A járat több városban is hosszabb ideig várakozott, hogy az utasok kedvükre megnézhessenek egy-egy várost vagy nevezetességet – például Váránaszit, a Tádzs Mahalt, Isztambult vagy Bécset – vagy bevásárolhassanak, például Kabulban, Teheránban, Isztambulban, Bécsben, Salzburgban.
Az emeletes buszon számos kényelmi szolgáltatás állt rendelkezésre. Olvasórészleget alakítottak ki, a fűtést az alsó szinten ventilátorokkal oldották meg, a pihenéshez saját hálófülkék álltak rendelkezésre, így némileg könnyebb lehetett elviselni a – még rövidebb viszonylatokon is – többnapos utakat. A busz felső szintjén panorámarészt hoztak létre, így különleges perspektívából szemlélhették a változatos tájakat az utasok. Sőt, rádiót és hifi-rendszert is beépítettek, így a hangulattól függően táncolhattak, szórakozhattak az emberek.
Az Albert-járatok 1970-ig felváltva forogtak a London–Sydney és a London–Kalkutta útvonalon; Kalkutta és Sydney között a busz hajón utazott. Az Ausztráliába tartó utasok számára 1970 után bonyolódott az élet: repülővel juthattak el a thaiföldi Bangkokba, majd vonattal Malajzián át Szingapúrig, ahonnan hajó vitte őket tovább az ausztráliai Perth-be vagy Sydney-be.
A hippiútként is nevezett járaton az első években 85 fontot kellett kifizetni London és Kalkutta között egy egyirányú útért, ez viszont nem tartalmazta az étkezés díját. 1973-ban már 145 fontért (2023-as érték szerint 2215 fontért, vagyis közel egymillió forintért) lehetett megtenni az igazi kihívást jelentő utazást. A Szingapúrból Ausztráliába (és vice versa) való eljutás további 125 fontot kóstált.
A kalandorok 1976-ig próbálhatták ki eme buszos világutazást: az iráni forradalomhoz vezető politikai körülmények, valamint a Pakisztán és India közötti politikai feszültség fokozódása okán a leállítása mellett döntött a társaság, mely végül tizenöt utat teljesített Kalkutta és London, valamint London és Sydney között.
A járat megszüntetését követően Stewart visszaköltözött Ausztráliába az utazási irodát vezetni. Nyugdíjba vonulása után viszont visszatért az Egyesült Királyságba, majd 2001-ben elkezdett nyomozni az Albert busz után, amit Brightonban lelt meg. 2009-ben ismét megvásárolta a járművet és felújította, hogy újból nekivághasson egy utolsó London–Sydney útnak. Ehhez – természetesen – sok pénzre volt szükség, ezért részvényeket adott el, egyenként 250 fontért (ma 110 ezer forint), azzal a plusz kitétellel, hogy aki tízet vagy annál többet vesz, az részt vehet az új kalandban, melyre végül 2012-ben került sor. A sokat megélt jármű azóta Ausztráliában van és leginkább járműkiállításokon vesz részt.
A transzkontinentális járatok ismételt újjáélesztése egyelőre nincs tervben.
(Nyitóképünkön egy London–Kalkutta buszjárat az első évekből. Kép forrása: Facebook)
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
