Túlélte Koppenhágát: roncsok és fények a víz felett

Aki túlélte a koppenhágai légi katasztrófát – beszélgetés Jürgen Hermann-nal, aki még két utast kimentett. Vándor Kálmán cikke, Népszava, 1971. november 7.

A közelmúlt szomorú világszenzációi közé tartozik az eset: augusztus 28-án este megint lezuhant egy utasszállító repülőgép, ezúttal a MALÉV menetrendszerű járata, hat kilométerrel a koppenhágai repülőtér előtt, leszállása közben. Az utasok közül mindössze hárman menekültek meg, egy férfi és két nő…

A „szerencsés” ember

A tragikus szerencsétlenség óta állandóan foglalkoztatott a gondolat, vajon mit élhetett át ez a három - egyáltalán nem irigylésre méltó – szerencsés ember? Legutóbbi NDK-beli látogatásom alkalmával pedig elutaztam Karl-Marx-Stadtba, hogy találkozzam azzal az emberrel, aki élve került ki a repülőgéproncsok közül, a tenger mélyéről, sőt, még utastársainak az életét is megmentette.

A neve: Jürgen Hermann. Kora: 31 éves. Nős, 4 éves kisfia van. A Május 8 Forgácsológépgyár elektroműszerésze, jelenleg betegállományban, mert idegei felmondták a szolgálatot. A kollégái már tavaly, egy karcolás nélkül végigélt, súlyos autóbaleset után megjósolták neki, hogy hosszú életű lesz, s azóta is – szerencsés embernek tartják! Az orvos által engedélyezett sétaidejét kínálta fel erre a beszélgetésre…

Szabályosan zúgtak a motorok

A munkám olyan, hogy gyakran kellett Oslóba repülnöm, ahol művezetőként dolgoztam. Több ízben utaztam Malév-gépen is – kezdi a történetét. - Olyan nyugodtan ültem a gépre, mint otthon a karosszékbe. Így volt ezúttal is. Igaz, az út felénél kigyulladt a figyelmeztető tábla: „Szíveskedjenek a biztonsági öveiket becsatolni", de ez a tenger felett máskor is előfordult.

Viharos szakaszon haladtak?

Nem. S éppen ez lepett meg. A gép meg se mozdult, kinéztem, nyugodt volt a felhőjárás, a motorok is szabályosan zúgtak. Ezt, mint műszerész, biztosan állíthatom. S ezért be sem kapcsoltam a biztonsági övet. Amikor később újra kigyulladt a lámpa, az órámra pillantottam s megállapítottam, hogy 3 perc hiányzik a menetrendszerű érkezéshez. Ekkor becsatoltam magam s vártam a landolást.

Ekkor sem érzett semmi különöset? Rendelleneset…

Kint esett az eső. A belső lámpák szokás szerint elhalványultak, aztán egyszerre csak nagy rázkódást éreztem, majd teljesen sötét lett. Ez kényszerleszállás volt, állapítottam meg magamban. Lábamba éles fájás hasított, de azért akasztófahumorral megböktem társamat és megkérdeztem: „Na, élsz még?” Nem kaptam választ, erre a karjánál fogva rázni kezdtem, de ő nem szólt. Ekkor döbbentem rá, hogy valami nagy baj történhetett. S ahogy előrepillantottam a gép orra felé, valami ezüstösen csillogó mozgó tükröt vettem észre. A tenger betört a kabinba…

Menekülés a víz elől

Ön hol ült, hogy a vizet nem érezte?

A középső nagy kabin utolsó előtti széksorában, az ablak mellett. Hátrapillantottam. Mögöttem halványan derengett az ég s hallottam, hogy esik az eső. Nem tétováztam tovább, átugrottam útitársam feje felett s a hátam mögötti fény felé kúsztam. A gép farkán a szárny leszakadt s én ott találtam menedéket az egyre gyorsabban közelgő víz elől. És lassan a sötétben is kialakult a kép előttem. A gép orra a tengerbe fúródott, a farka pedig a levegőbe meredt, a hullámzó tengerből körülbelül egy méterre kiállt. Egy mélyedésbe akasztottam a két lábam, hogy tartalékoljam az erőmet az esetleges úszásra. Ettől egyébként nem féltem, mert rendszeresen sportoltam, jól úsztam, csak ezúttal kicsit sok volt a víz...

Mozgást továbbra sem észlelt a gépen?

A partot kémlelgettem, onnan reméltem segítséget. Egyszerre csak hangokat hallottam és karcsapásokat hallottam. Kiabáltam, és hirtelen két úszó testet fedeztem fel. Először azt hittem, hogy a két stewardess, akik a leszálláskor a gép végében helyezkedtek el. Ismét kiabáltam, s erre s az egyikük felém úszott, a másik tovább szelte a vizet a part felé.

Amikor az úszó alak a közelembe ért, két kézzel lenyúltam a mélybe s felhúztam egy fiatal nőt. Ő is német volt. Elmondta, hogy a nagy kabin első üléséről repült a tengerbe, ott került össze az egyik stewardessel, akit megkérdezett, hogy mi történt. Az sem tudta.

És a harmadik személy, aki megmenekült?

A kimentett nyugat-berlini fiatalasszony 59 éves anyósa, aki mellette ült a gépen, szintén kirepült és egy roncson kapaszkodott, amíg a mentőhajó megérkezett, s akkor segítettem neki a kimászásnál. Azt mondta, életében nem úszott 5-6 méternél többet.

Mit érzett, amíg a mentőhajó megérkezett?

A feleségemre és kis Jürgenre gondoltam, egyre csak azért szorongtam, hogy ne tudják meg az esetet, míg nincs rólam életjel. A legborzasztóbb pillanat azonban az volt, amikor 20 perc hányódás után egy hajó észrevett bennünket, fényszóróit a távolból felénk irányította, de a csóvák 20 centiméterrel felettünk elsuhantak, s a hajó tovább ment! Ezt az érzést még most is átélem álmatlan éjszakákon... De végül is kihalásztak bennünket s én egy heti kórházi ápolás után hazatérhettem.

Felülne újra repülőgépre?

Ilyesmiről most szó nincs! Remélem, hogy rövidesen visszatérhetek a munkámhoz, bár odahaza, a családom körében nagyon jól érzem magam.

Hamarosan ismét visszatérünk a koppenhágai balesetre: megtudjuk, mit írt róla a Malév egy későbbi főpilótája, és kalandos részleteket ismerhetünk meg a szerencsétlenségben elhunyt kiváló repülőember, második világháborús ász, Szentgyörgyi Dezső életéből.