Boldog kétszázadik születésnapot, modern vasút! Első rész: a kezdetek

Pontosan kétszáz éve, 1825. szeptember 27-én kezdte meg működését a világ első közforgalmú vasútja, a Stockton & Darlington Railway: aznap George Stephenson Locomotion nevű gőzmozdonya 33 kocsival indult útnak.

Az északkelet-angliai Durham megye bányáiból a szenet kezdetben teherlovakkal, később, az úthálózat fejlődésével lóvontatású szekerekkel szállították el. A 18–19. század fordulójának környékén egy folyami csatorna megépítésére érkeztek javaslatok, de egyiket sem valósították meg.

Stockton-on-Tees kikötője a 19. század elején komoly összegeket invesztált a Tees folyó szabályozásába, javítva ezzel a folyó hajózhatóságát a várostól déli irányba, de kutattak a kereskedelem fellendítésének egyéb módjai után is. Néhány évvel később egy csatorna építését javasolták, mely Darlingtont és Yarmot is elkerülné – utóbbi helyen ellenezték is a gondolatot. A walesi George Overton mérnök azonban egy vasúti pálya megépítésére tett javaslatot, majd felmérést végzett és megtervezte az útvonalat, ami az Etherley és Witton bányáktól Shildonig vezet, majd Darlingtontól északra haladva éri el Stocktont. A skót Robert Stephenson és Edward Pease szintén támogatta a vasút létrehozását.

1818 novemberében egy darlingtoni nyilvános gyűlésen a befektetőknek öt százalékos megtérülést ígértek. A részvények kétharmadát helybeliek vásárolták meg, a többit országosan.

1819 márciusában magánjogi törvényjavaslatot nyújtottak be az angol parlamentnek, de mivel az útvonal Eldon és Darlington grófok birtokain vezetett volna át, 13 szavazattal elutasították a vasutat.

Overton egy új vonalvezetést tervezett meg, majd 1820 szeptemberében a parlament elé terjesztették a javaslatot – ezúttal sem sikerült megállapodni, mivel a részvényeknek nem tudták eladni a négyötödét, ami a további haladáshoz lett volna szükséges. Ekkor Pease 7000 fontot adott a vasút építéséhez, így jelentős befolyása lett felette.

Végül 1821. április 19-én kapott királyi jóváhagyást az úgynevezett Stockton és Darlington vasúti törvény, mely lehetővé tette egy olyan, személyek szállítására is alkalmas vasútvonal építését, amelyet megfelelően kialakított járművekkel díj ellenében bárki használhatott, és amelyről a nyolc kilométeres körzetben lévő földtulajdonosok kiágazásokat és mellékvonalakat építhettek. Az új vonal további vasúti pályák építését indította el, jelentős fejlődést eredményezve a vas- és acélgyártásban, valamint minden olyan iparágban, amely hatékonyabb közlekedést igényelt.

Pease George Stephenson angol mérnököt kérte fel, hogy végezze el az új vonalhoz szükséges felméréseket. A mérnök arra jutott, hogy a parlamenti törvény keretein belül megépíthető egy vonal, azonban egy másik útvonal öt kilométerrel rövidebb lenne és elkerülné a mély bevágásokat és alagutakat.

Stephensonnak 1822-ben sikerült meggyőzni a Darlington és Stockton környéki szénbányák tulajdonosait, akik vasutat akartak építeni a szén szállítására, hogy az általa tervezett géppel nagyobb mennyiségű árut lehet fuvarozni, mint lóvasúttal. Az első sínek lefektetésére 1822. május 23-án Stocktonban került sor. A vágányt 1422 milliméter (4 láb 8 hüvelyk) nyomközzel építették ki, ugyanazzal, amelyet Stephenson a killingworthi bányavasúton már alkalmazott. Az angol mérnök gőzmozdonyok használatát javasolta a pályához, lévén a hettoni bányánál már azok üzemeltek.

IV. György király 1823 májusában hagyta jóvá azt a vasúti törvényt, mely engedélyezte, hogy a vonal akár 15 méter magas töltéseken is fusson és gőzmozdonnyal is vontathassanak rajta. Abban az évben Stephenson és Pease a newcastle-i Forth Streeten megnyitotta a Robert Stephenson and Company mozdonygyárat, a következő éven pedig a Stockton & Darlington Vasút (S&DR) két gőzöst meg is rendelt. Az első mozdony, a Locomotion No. 1 1825. szeptember 16-án hagyta el a gyárat, ezzel egyidejűleg bejelentve, hogy a vasútvonal szeptember 27-én nyit meg. A mozdony közúton érkezett meg Aycliffe Lane állomásra, ahol először helyezték sínekre, majd próbautat tettek vele Darlingtonba.

A nagy napon, 1825. szeptember 27-e reggelén a Locomotion No. 1 az Experiment („kísérlet”) nevű személykocsival és 21, ülésekkel is ellátott szeneskocsival készen állt az első útra. Eredetileg háromszáz utasnak engedtek helyet, végül körülbelül ötszázan kapaszkodtak fel, köztük a vasút tulajdonosai, igazgatói, földmérők, mérnökök; a kocsik közé fékezőembereket állítottak. A történelem első hivatalos személyszállító vonatát egy zászlóvivő lovas vezette fel. A szerelvény körülbelül 16–19 kilométer per órás tempóra gyorsult fel az első nekilódulás alkalmával. Útközben két kis pihenőt és karbantartást követően ismét elindult, ekkor 24 kilométer per órás sebességet ért el – a szárazföldi közlekedés történetében most először fordult elő, hogy az ember a lónál gyorsabban utazott.

A darlingtoni elágazásnál körülbelül tízezren fogadták ünnepelve a menetet. A vonat a 14 kilométeres távot két óra alatt tette meg – vagyis a pihenőket leszámítva cirka 13 kilométer per órás átlagtempóval haladt. A szerelvény 12 óra 30 perckor indult tovább Stocktonba, ekkor már 31, szénnel, liszttel és nagyjából 550 utassal megrakott kocsival. A Darlingtontól keletre vezető, nyolc kilométernyi, szinte vízszintes pályán alig sikerült hatnál gyorsabban mennie, Stocktonhoz közeledve viszont ismét elérte a 24-es tempót – amíg egy kintről kapaszkodó utas le nem esett az egyik kocsiról, összezúzva a lábát. Mivel a stocktoni rakpartig vezető utolsó vágányszakaszon még folytak az építési munkálatok, a vonat a stocktoni St John’s Well-i ideiglenes állomáson állt meg, három óra hét perccel azt követően, hogy Darlingtonból elrajtolt. A vasútvonal megnyitása ezzel sikerrel zárult.

A negyven kilométer hosszú, egyvágányú vonal alapvetően az Old Etherley bánya Phoenix tárnájáról haladt a stocktoni Cottage Row-ig. Ezen felül a darlingtoni telephelyig vezetett egy nyolcszáz méteres kiágazás, egy szintén ilyen hosszú kiágazás Hagger Leases-nél, valamint egy 1,2 kilométeres leágazás Yarmig. A pálya nagy részén 13,9 kilogramm/folyóméter (28 font/yard) súlyú temperöntvény síneket helyeztek le, a kiágazásokhoz pedig 6,4 kilométeren 28,5 kilogramm/folyóméter (57,5 font/yard) súlyú öntöttvas síneket. A vasút építésének költségei jócskán túllépték az eredetileg tervezettet, komoly hiteleket kellett felvenni a befejezéséhez.

Az új pályán kezdetben szenet szállítottak Darlingtonba és Stocktonba, gőzvontatással. Az első három hónap során 10 ezer tonnát fuvaroztak a szerelvények, csaknem kétezer font bevételt hozva. 1826 januárjában nyílt meg az első olyan állomás Stocktonban, amelyet úgy terveztek, hogy a hajók raktere felett elhelyezkedő kocsikból alulról is ki lehessen engedni a szenet – az önürítős kocsik őse. A vonatok 1827 júniusáig nagyjából 18 ezer 500 tonna szenet hordtak a hajókra, a következő évben pedig több mint 52 ezer tonnát, ami a teljes mennyiség 44,5 százaléka volt.

A személyforgalom a szükséges engedélyek beszerzését követően, 1825. október 10-én indult meg, lóvontatással és az Experiment kocsival. A járatok a kezdeti menetrend szerint a hét négy napján napi egyszer tették meg a kétórás utat Stocktonból és Darlingtonba és vissza, kedden és szombaton pedig csak az egyik irányba. A jegyért egy shillinget kellett fizetni. 1826 tavaszán a menetidő 75 percre, a jegyár pedig kilenc pennyre csökkent le. Ekkor egy kényelmesebb kocsit, az Expresst is bevezették, erre egy shilling hat pennyért lehetett felülni. A fogadósok külön kocsikat kezdtek el üzemeltetni: júliustól kettőt Shildonba, a Union nevű kocsi pedig a yarmi ágat szolgálta ki októbertől. Az utazók akkoriban még nem kiépített állomásokon szállhattak fel és le: Darlingtonban az északi útkereszteződés közelében, Stocktonban pedig a rakpart különböző pontjain zajlott az utascsere. 1826 júliusa és 1827 júniusa között körülbelül 30–40 ezer utast szállítottak a vonatok.

A mozdonyok üzemképessége kezdetben még igencsak hagyott kívánnivalót maga után. A Locomotionnek például nem sokkal a megnyitás után eltört az egyik kereke és csak október közepén állhatott ismét forgalomba. A második mozdony, a Hope („Remény”) 1825 novemberében érkezett meg, melyet a következő éven két másik gép követett. Újabb mozdonyokat is rendeltek Stephensonéktól, de az első túl nehéznek bizonyult az 1828. februári átvételekor, ezért háromtengelyessé építették át – a további gépeket is már eszerint gyártották le. 1828-ban négy hónapon belül két mozdony kazánja is felrobbant amiatt, hogy a gép álló helyzete során rögzítették a biztonsági szelepeket – mindkét baleset követelt halálos áldozatokat: az elsőnél két fűtő, a másodiknál a mozdonyvezető vesztette életét. A vegyes gőz- és lóvontatás is okozott baleseteket és fennakadásokat, lévén a lovak csak jóval lassabban tudtak haladni.

Hamarosan a szén exportja vált a vasút fő üzletágává, a stocktoni rakodóhelyeken azonban nem volt elegendő tárolási kapacitás, a hajók méretét pedig a Tees folyó mélysége korlátozta. Egy, a folyó északi partján, Stocktontól Havertonig vezető mellékág megépítését javasolták, azonban inkább a déli parton, az akkor még mindössze néhány házból álló Middlesbrough kikötőjéig vezető pályára szavaztak, mely rövidebb és olcsóbb is.

Az S&DR Shildonban mozdonykarbantartó és -építő műhelyeket hozott létre, majd 1829 októberében megnyitotta a crofti, 1830 decemberében pedig a middlesbrough-i mellékágakat. Miután a vasúttársaság 1832 augusztusában felvásárolta a kocsigyártókat, 1833. szeptember 7-én vegyesvonati szolgáltatást indított el Stockton és Darlington között, a vonatok körülbelül húsz kilométer per órás átlagsebességet értek el. A mozdonyvontatású vonatok Shildonba 1833 decemberében, Middlesbrough-ba a következő év áprilisában indultak el.

Az S&DR részt vett a York és Darlington közötti keleti parti fővonal építésében, majd nyugat felé Weardale-be és kelet felé Redcarig terjeszkedett. Az 1840-es években súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, végül a felfutó vasércszállítások bevételéből ki tudták egyenlíteni az adósságokat. Az 1860-as évek elején átvették a Pennine-hegységen átívelő vasútvonalakat, amelyek Tebaynél és Cliftonnál, Penrith közelében csatlakoztak a nyugati parti fővonalhoz (West Coast Main Line).

A társaságot 1863-ban a North Eastern Railway vette át, átadva kétszáz mérföldnyi (cirka 320 kilométernyi) vonalat és nagyjából 160 mozdonyt, de 1876-ig Darlington Section néven önállóan működött tovább. Az eredeti útvonal nagy részét ma a Northern Trains által üzemeltetett Tees-völgyi vasút (Tees Valley Line) szolgálja ki.

A vasút elmúlt kétszáz évben végbement fejlődéséről, napjaink vasútjának helyzetéről a következő írásunkban olvashatnak.

(Nyitóképünkön az első vonal halad át a Skerne folyó felett átvezető hídon a Stockton–Darlington vonal megnyitásakor, John Dobbin 1880-as években készült akvarelljén. Kép forrása: Wikipedia)