Bejártuk Somogyot, Tolnát s Baranyát

Hirtelen ötlet volt. Végre volt egy szabadnapom, és ideje volt már vonatozni egyet. Az útvonal, és így a menetrend is hirtelen ötlet volt, bár tetten érhető benne a tőlem már megszokott hármas irányelv, azaz: minél több számomra új szakaszt utazzunk be, férjen bele a rendelkezésre álló időbe (ez most az egy nap miatt volt fontos), és (mivel a szerző motorkocsifanatikus – a szerk.) legyen benne bézé. Régóta tervben van a Miskolc–Hidasnémeti–Szerencs kör, ám ezúttal is ez a szakasz esett ki a programból, helyette egy másik szép hely, a barcsi vonal lett megcélozva. A terv tehát a következőképpen néz ki: az út kiindulópontja ezúttal is a főváros. A negyvenest már végigutaztuk, így egyből egy kis kitérővel kezdjük. Pusztaszabolcsról Dunaújváros felé, majd Mezőfalván át Rétszilasra rajzoltam az útvonalat. Ez máris hatvan kilométerrel csökkenti a még be nem utazott vonalak számát, ráadásul egy bézé is lesz a programban Dunaújvárostól Rétszilasig. A következő állomás Szentlőrinc, aztán az utazás fő célpontja következik: A 60-as számú vasútvonalon Szigetvár–Barcs–Gyékényes. Innen átrobogunk Kaposvárra, majd – jórészt már sötétben – végigdöcögünk Tabon ás Siófokra, ahonnan a Kvarner hoz haza. Ez volt tehát a terv, mely mint már oly sokszor, most is változott menet közben, de ezúttal is csak egy kicsit.

Egy hűvös, ködös decemberi reggel borul a fővárosra. A Déli pályaudvaron járunk, öt óra előtt pár perccel. A 4210 számú vonat 5.01-kor indul, célállomása Pusztaszabolcs. Ezúttal egy útitársam akad, jóbarátom és modellező kollégám, Péter vállalkozott rajtam kívül erre a kis csavargásra. Álmos a reggel, elhelyezkedünk a Flirtben és átbeszéljük a programot. Közben felszáll egy csapat fiatal, elég hangosak. Megtudjuk, hogy születésnapot ünnepeltek. Ez azonban nem hatja meg a jegyvizsgálót, akinek nincs jegye, annak Kelenföld a végállomás, így az ünnepeltnek is. Az én jegyemre rácsodálkozik, hiszen nem egy szokványos útvonal ez, ráadásul a jegy mobil géppel lett kiadva. Hogy miért, az egy külön történet, talán egyszer összeírom a legkalandoabb jegyvásárlásaim történetét is. Végül is jó utat kíván, de látszik rajta, hogy nem tudja hová tenni magában a dolgokat.

Megérkezünk Dunaújvárosba, de még nem akar hajnalodni, melegedni az idő, sőt. A peron havas, és a budapesti nulla fokhoz képest itt bizony mínuszok vannak. A restiben egy kellemes meleg teával próbálunk ébredezni. Aztán végre befut a bézénk. A mellékkocsit a vasutasok hamar telepakolják kempingbiciklijeikkel, így végül a motorkocsit választjuk. A döntés nem is volt rossz, ezúttal innen is remek a kilátás a vonalra. Őzek, nyulak szöknek le a töltésről a vonat elől, és tűnnek el a hóban, ködben. A bézé Cecére tart, nekünk Rétszilas a végállomás. Közel egy óránk van a gyorsvonat érkezéséig. A kihalt állomáson egy apró macska tűnik fel. Bizalmatlanul méreget minket, végül Péter sonkával kínálja. Ezen már felbátorodik a cica, és közelebb merészkedik. Majd még egy és még egy és még egy. A legkisebb velünk is jönne ha tehetné, de nem lehet.

Dombóváron az Intercity megelőzi a gyorsot, és nekünk is muszáj átszállnunk, hiszen csak így érjük el a csatlakozó vonatunkat Szentlőrincen. A gyors pár perccel utána fut be... Szóval, az IC fedélzetén robogunk tovább. Az étkezőkocsiban folytatjuk az ébredezést, szájíz szerint kávé, forró csoki a menü. És azért a forralt bort is megkóstoljuk. Nem bántuk meg, ezúttal is küldjük elismerésünket a személyzet felé. Szentlőrincen már a Nap is kezdi megmutatni magát, és a köd is mintha ritkulna. Pont jókor, most jön a nap legszebb és – számunkra – legfontosabb szakasza.

A hatvanas számú vasútvonal Pécset köti össze Szentlőrincen, Szigetváron és Barcson át Gyékényessel, illetve Kanizsával. A vonalat Pécstől Barcsig a Pécs–Barcsi Vasúttársaság építette, a hatvannyolc kilométeres szakaszt 1868. május 6-án nyitották meg. Murakeresztúr felől még ugyanazon év őszén érkezett meg a sínpár. A Déli Vasút hetvenkét kilométeres vonalát szeptember elsején vehették birtokba az utasok. Somogy megyét régen szépen behálózták a vasútvonalak, a hatvanas fővonalból ma már csak Szentlőrincnél ágazik ki mellékvonal, a Sellyéig futó hatvanegyes. Ma már Sellye is fejállomás, pedig nem is olyan régen innét Középrigócra, illetve Harkányon át Villányba is mentek vonatok. De korábban futott vasút Szigetvár és Kaposvár, Kaposmérő és Középrigóc között is, sőt, Somogyszobtól nem csak Nagyatádig, de egészen Barcsig, és azon túl Verőcéig (ma már Horvátország, Virovitica) vezettek a sínek.

Visszatérve a jelenbe, vonatunk tempósan halad a havas tájon, sorra hagyjuk el az állomásokat, megállóhelyeket. Középrigóc, Barcs, Babócsa, Vízvár, Berzence mind fontos szerepet játszott egykoron a vasút életében, történelmében. Gyékényesen búcsúzunk a halberstadti kocsiktól. Túl nagy forgalom nincs az állomáson. A három csatlakozó személyvonaton kívül egy horvát villanymozdony mozog tehervonatával.

A csatlakozásig van egy kis időnk, az állomást már régi ismerősként köszöntjük, hiszen néhány éve egy egész éjszakát töltöttünk már itt, akkor egy hosszabb ötszázplusz éjszakai állomása volt Gyékényes. A négylábúakkal még mindig jóban vagyok, Rétszilas után itt az állomási kutyával barátkozom össze, aki készséggel körbevezet a téren, és hogy kedvezzünk kicsit a gumikerekűek kedvelőinek is, megnézünk közelebbről egy behemót Rábát is.

A következő vonattal Kaposvár felé vesszük az irányt. Ott két óránk lenne, így Péter javasolja, hogy nézzünk ki Nagyatádra. Kimegy a bézé, és fordul is egy negyed órán belül. Utána Somogyszobon van egy óránk. Ez kétségkívül kevesebb látnivalót rejt mint Kaposvár, de mivel ő még nem járt ezen a kis szakaszon, végül is a vonaton úgy döntök, hogy belefér ez a kilenc kilométeres kitérő. Somogyszobon tehát szaladunk a pénztárba – hiszen ehhez az oldalutazáshoz meg is kell venni a jegyet, sőt, az ötszázpluszos jegyhez az útmegszakítást is kérni kell. A bézét végül kényelmesen elérjük, még egy fotó is belefér az állomáson. Negyed órás zötyögés következik. A harmincnyolcas vonal egy állomásközből áll csupán, Somogyszob és Nagyatád között nincs megálló sem. Egy kis nézelődés, fotózás után visszaszállunk a motorkocsiba, és újabb negyed óra után le is szállunk Somogyszob kihalt állomásán. Néhány nyitott teherkocsi áll az állomáson, illetve egy gabonavonat. Péter a gabonás kocsikat veszi szemügyre, hiszen kellenek a részletfotók, méretek a vasútmodellezéshez. Én inkább teszek egy sétát a településen.

Kaposvárra pár perccel délután öt előtt érkezünk, már bizony alkonyodik. A tabi vonalból nem sokat fogunk látni, viszont három órán át élvezhetjük a bézé kényelmét. A kényelem szó használatának jogosságát Péter is vitatja, de azért elhelyezkedünk a hátsó mellékkocsiban. Amíg még látunk valamit, élvezzük a mellékkocsi hátuljából a panorámát, aztán ahogy sötétedik, és a megállókat elhagyva az utasok is fogynak, betelepülünk a mellékkocsi beljesébe.

Vaksötét van odakint. Így hát előveszem a menetrendkönyvet, és Péterrel egyeztetve elkezdem összerakni a következő ötszázplusz útvonalát, és menetrendjét. A Miskolc–Hidasnémeti–Szerencs kör ismét bekerült a tervbe, ötödszörre. Most a menetrendbe is bekerült, most már nem húzom, ki, bármi is lesz. Közben elhagyjuk Mernye állomását, melyet egy másik modellező kolléga 1:87 léptékű modulterepasztalon örökített meg. Tab felvételi épületét néhány éve újították fel, és még mindig nagyon jó állapotban van. Az állomás egyébként másodosztályú szabványépülettel rendelkezik.

Siófokra rendesen ér a bézé, a Kvarner fél óra múlva érkezik. Némi ellátmánypótlás a kötelező program, hiszen az innivaló is fogyóban, ebédelni pedig végül nem volt időnk – hisz a kaposvári két óránkból egyet inkább elvonatoztunk, a maradék egyet pedig Somogyszob kihalt állomásán „lézengtük el”. A Kvarner is pontos – egészen Balatonaligáig. Keresztre várunk. És a szilinek nem megy be a főmegszakítója, így a kocsikban is csak szükségvilágítás van. Az ellenvonat megérkezéséig a vezér sikerrel elhárította a műszaki problémát, így végül is tovább indulunk. Igaz, világítás nélkül. A jegyvizsgéló felajánlja, hogy aki szeretne, fáradjon át az első osztályra. Többen is megindulnak, de mi inkább maradunk. Fáradtak vagyunk, hosszú nap volt, korán volt hajnali fél négy. Péter a Keletibe megy, nekem Kelenföld a végállomás. Az ötszázplusz itt véget is ért, az első alkalmas személyvonattal azért még bemegyek a Délibe. Egy nap, és kicsivel több mint hatszáz kilométer van mögöttünk. 2012-ben folytatjuk.