Kosár megtekintése
  1. Kezdőlap
  2. Hírek
  3. Matuskát el kellett ítélni – de így?

Matuskát el kellett ítélni – de így?

iho/vasút   ·   2016.08.28. 13:45
biatorbagy0

Vasárnaponként időről időre fellapozunk egy-egy régi Indóházat, bízva abban, önök is olyan örömmel csodálkoznak rá archív írásainkra, mint mi magunk. A mostani az Indóház 2006. szeptemberi számában jelent meg. A magazint digitális formátumban megvásárolhatja a dimag újságosstandján.

* * *

Gondolatok a biatorbágyi vizsgálat margójára: Matuska híres akart lenni

Hetvenöt éve, hogy a valószínűleg komoly személyiségzavarral küszködő Matuska Szilveszter Biatorbágynál robbantásos merényletet követett el. A siklás, majd a bécsi gyors kocsijainak a mélybe zuhanása következtében huszonketten vesztették életüket. Noha az eset érthetően nagy port vert fel, mai ésszel nyilvánvaló: az ügyben folytatott nyomozás szakszerűsége megkérdőjelezhető.

A merényletről már annyi cikk és tanulmány jelent meg, hogy kisebbfajta könyvtárat is megtöltene. Matuska Szilveszter a tárgyaláson maga mondta, hogy az egésszel semmi más célja nem volt, csupán „berühmt Man” (híres ember) akart lenni. Ez sikerült is neki... Annyit írtak róla, hogy ismert történelmi személyek is megirigyelhetnék. A tanulmányok egy része a politikai hátteret kutatta, mások a csoportos, vagy egyedüli elkövetést, ismét mások az elkövető elmeállapotát elemezték. Nem találkoztam azonban olyannal, aki az ügyben lefolytatott nyomozás szakszerűségét vizsgálta volna.

A torbágyi merénylet úgynevezett helyszínes bűncselekmény volt, azaz olyan, ahol a tényállás megismeréséhez szükséges bizonyítékokat a helyszíni nyomok – a robbanási pont, a törött sínek, robbanóanyagnyomok, égésnyomok, vagy a robbantószerkezet maradványai – szolgáltatják. Annak érdekében, hogy ezek a nyomok mint bizonyítékok a hatóságnak rendelkezésre álljanak, a legsürgősebben helyszíni szemlét és nyomrögzítést kell tartani. A szemle fontosságát az is bizonyítja, hogy a rendőrségek helyszínre mindig a legtapasztaltabb nyomozóikat küldik, akik az avatatlanok számára észrevétlen vagy érdektelen apróságokat is észreveszik. A felületes vagy szakszerűtlen helyszínelés hiányosságait a későbbiekben soha többé nem lehet pótolni!

A völgyhíd Budapest felőli vége 1931. szeptember 13-án. Schweinitzer felügyelő szerint a romhalmaztól a sínhiányt nem lehetett látni (fotók: Indóház-archív | Az Est korabeli felvétele)

A budapesti rendőrfőkapitány szeptember 13-án éjjel 1 óra 28 perckor értesült a katasztrófáról. Politikai főcsoportfőnökét utasította, hogy azonnal, nyomozóval menjen a helyszínre, mert nem zárható ki, hogy politikai merényletről van szó.

E gyanút igazolni látszott az a levél, amely a robbanás helyétől nem messze volt lerakva, s amelynek szövege az Indóház 2005. szeptemberi számának 55. oldalán olvasható. Nem vitásan politikai tartalmat sejtetett, ezért a politikai nyomozók kirendelése nem kifogásolható. Az azonban már igen, hogy nyomrögzítésben jártas szakember nem volt a helyszínen, azaz ilyennek „keze nyoma” nem fedezhető fel: jóvátehetetlen mulasztások történtek. Az első és végzetes hiba az volt, hogy a helyszínt nem zárták le. Ott boldog-boldogtalan járkálhatott, sőt „turkálhatott”, elmozdíthatott, el is vihetett, sőt hozhatott is (!), amit akart. A különböző lapok magyar és külföldi tudósítóinak népes hada szüntelenül ott lábatlankodott, jött-ment. A merényletről szóló irodalomban gyakran olvasható olyan vélemény, hogy természetesen a mentés volt a legfontosabb, nem várhatták meg a reggelt. A mentésnél pedig elkerülhetetlen, hogy valamit elmozdítsanak. Hasonló vélemény tűnik ki Schweinitzer politikai főcsoportfőnök első jelentéséből: „...az első helyszíni szemlén az az igyekezetünk, hegy a robbanó aknák nyomára leljünk nem járt eredménnyel. Ennek az a magyarázata, hogy a terep tele volt szórva a katasztrófa következtében előállott romhalmazzal, és az egyes pontok megközelítése a mentési és eltakarítási munkálatok folytán lehetetlen volt.”

Lángész a bolondok háza kapujában

Matuska Szilveszter a délvidéki Csantavéren született 1892-ben. Katonaiskolát végzett, de tanítónak készült – egy ideig Püspökhatvanban kántortanítóskodott. Kisebb-nagyobb megszakításokkal végigverekedte az első világégést, az összeomlás Csíkszeredában érte egységével. Népszerű tiszt volt: közkedveltsége az emberi gyengeségeket megértő természetével magyarázható.

A háború után Csantavéren kereste a boldogulást: csempészettel éppúgy foglalkozott, mint vegyeskereskedése vezetésével. Trianon után feleségével Budapestre költözött, majd a korábban vett mezőtúri birtoka eladásából származó pénzen háromemeletes bérházat vásárolt a Szabolcs utcában. Csendestárs volt egy mészárszékben, akadtak érdekeltségei fakereskedésben és borászatban (egyik vörösborát „tigristejnek” nevezte el), üzletelt makói hagymával, továbbá ügyes ingatlanspekuláció révén a húszas évek végén három házat vásárolt Bécsben. A gazdasági világválság azonban megrendítette anyagi helyzetét.

Státusának jobbra fordulását találmányainak értékesítésétől remélte. Ezek egyike – minő véletlen – a „Verhüttung aller Eisenbahnunfalle”, vagyis egy vasúti jelzőberendezés volt, amely minden, a síneken lévő tárgyra felhívja a mozdonyvezető figyelmét. A francia vasút azonban kikosarazta Matuskát...

A gyors észjárású, visszafogottságában is hangsúlyozottan szoknyapecér, zongorán és hegedűn is játszó, érdekesen festő és rajzoló Matuska Szilvesztert 1931 októberében csukták áristomba. Kihallgatásakor bevallotta, 1927 óta készült vasúti merényletre – a vasúti sínek megmagyarázhatatlan erővel hatottak rá. Cselekedeteit külső személy (a tárgyaláson öt különböző, Leó keresztnevű férfit emlegetett) befolyásával próbálta megmagyarázni – ez a szimptóma látszott igazolni elmebetegségét.

Matuskát végül skizoid tünetei ellenére sem mentették fel: egy ausztriai merényletért hat évet sóztak a nyakába, Biatorbágyért pedig előbb halálra ítélték, végül életfogytiglant kapott. Büntetését Vácott töltötte: az ottani fegyházból veszett nyoma a háborús körülmények közepette, 1944 késő őszén.

A merénylő összetett személyiségére A rendőr barátsága munkacímmel papírra vetett filmforgatókönyvéből is következtethetünk. Szereposztása: Matigandor, a merénylő, rendőrfőnök, tisztviselők, nép, újságárusok. Felesége, kislánya (Gabriella), több gyanús személy, egy tudós, hitleristák, kommunisták, fajvédők. Fogházőrök, bírósági esküdtszék, miniszterek, katonaság.

És a vasúti igazgatóság...

T. H. F.

A különböző tanulmányoknak erről alkotott hasonló véleménye a hozzá nem értés okán megbocsátható, Schweinitzer véleménye azonban nem! Az tűnik ki belőle, hogy nem is tudta, hol a helyszín. Az ugyanis nem lent a völgyben volt, ahol a „romhalmaz” feküdt, és ahol a sérültek voltak, hanem fenn a völgyhídon, ahol semmiféle akadály nem volt! A nyomozás szempontjából ugyanis teljesen közömbösnek tekinthető, hogy az ilyen vagy olyan nemzetiségű személykocsik a hátukon vagy az oldalukon feküdtek, az azonban döntő jelentőségű, hogy hol volt a robbanás helye, hol lépett le a mozdony a sínről, és főként: a robbantószerkezetnek va1ame1y maradéka található-e még. Ezeket – rajzban megjelölni, valamint az utóbbiakat azonnal lefoglalni és bűnjelként megőrizni! Mindezek a mentési és „eltakarítási” munkákat a legcsekélyebb mértékben sem zavarták volna, sőt a forgalmat – ha lassítva is – fenn lehetett volna tartani, hiszen a párhuzamos völgyhídon a pálya ép maradt.

Mondhatná valaki: de hiszen készült helyszínrajz (Indóház, 2005. szeptember)! Ez valóban igaz, de ezt a MÁV szakemberei készítették, és nem nyomrögzítés volt a célja. Helyesen „vázlatrajznak” nevezték, ugyanis a pályatest állapotát mutatta a helyreállítási munkák érdekében. Schweinitzer írja még: „...jellemző a romhalmazra, hogy a kirobbantott hét méteres síndarabot sem találták.” Hát erre mit mondjon az ember? Nyilvánvaló, hogy ha kirobbant, akkor valahová elrepült. Érdekes, hogy Polifka Ödön MÁV-mérnök emberei erre azonnal rájöttek, a szerteszét repült darabokat megkeresték, összeszedték. A MÁV elnöke számára készült jelentésben feltalálási helyükről rajzvázlatot adtak távolságmegjelöléssel, sőt a röppályájukat is bejelölték.

No és a legfontosabb? A „pokolgép” maradványai? Talán a völgyben lévő romhalmaztól ezeket sem tudták ezeket azonosítani a hídon? A MÁV képviselői előbb érkeztek a helyszínre, mint a nyomozók. Miután nagyon hamar világossá vált előttük, hogy robbanás történt, keresték a szerkezetet, vagy a robbanás helyét. Meg is találták mindkettőt a hídon maradt második (MÁV Ba) kocsi alatt. Odaállították Tóth Gyula fékezőt, hogy őrizze. Eközben jelent meg egy kormos arcú ember – mint később kiderült, Matuska –, aki a kocsi alá bújva a szerkezethez kötött vezetéket kezdte onnan kihúzni. Miután Tóth rákiabált, hogy ne nyúljon hozzá, mert robbanhat, amaz nyugodtan válaszolta: „ez már nem”. Márk Károly állomásfőnök is látta a „bombát”: két zseblámpaelem volt dróttal összekötve, a vezeték egy mérőlécdarabra rácsavarva, a síntalp mellé helyezve. Itt hallunk először a mérőlécről, vagy ahogy az ügyben mindig nevezték: collstokról. Matuska elmondta, és a tárgyaláson le is rajzolta: a két ágat a lap irányában szétfeszítette, mindkét ág belső felületére falemezt, ezekhez gömbzsinórokat (szigetelt huzalt) erősített. Követ rakott közéjük, hogy a két szár között érintkezés csak akkor jöjjön létre, ha a mozdonykerék rágördül. Ezt a szerkezetet kötötte a sínre.

Hogy ez, vagy ilyen szerkezet váltotta-e ki a robbanást, nem lehet tudni. Ha ez, akkor nehezen képzelhető el, hogy bűnjelként lefoglalták, hiszen ha ezen egy 301-es sorozatú mozdonynak csak a futókereke is átmegy, nyilván szétzúzódik. A nyomozás vezetője is érzékelhette ezt, mert a belügyminiszterhez szeptember 27-én küldött jelentésében ezt írja: „Tekintettel arra, hogy a colstok alig mutat roncsolódást, az a feltevésünk, hogy azt nem a sínre, hanem a sínfej oldalához erősítették, és a kerék nyomkoszorújának oldalnyomása okozta az érintkezést.” Ez a vélemény életszerűtlennek tűnik, Matuska mindenesetre kitartott amellett, hogy a colstock a sínfejre volt erősítve. Előadta, hogy mikor a vonat odaérkezett, a mozdony kefetartója összenyomta a collstokot... Csak érdekességként: a 301-es sorozatú mozdonyokon nemcsak 1931-ben, de gyártásuk kezdetén, 1911-ben sem volt „kefetartó”. Ez már akkor sem volt „divat” a MÁV-nál. Hogy azután az a colstok, ami tárgyi bizonyítékként megmaradt, az eredeti volt-e, nem tudjuk. A nyomozati iratok szerint a szerkezetet „rekonstruálták”, ami érthető úgy is, hogy az elmondás alapján készítettek egy ilyet.

A robbantási szakértő honvéd őrnagy a tárgyaláson elmondta, hogy a vádlott által létrehozott szerkezet a robbantás létrehozására alkalmas. Ehhez nem kellett valami nagy szakértelem, hiszen ha egy áramkör két végét egy mérőléc fémlemezzel ellátott szárára erősítünk, és a két részt összenyomjuk, zárul az áramkör, és mindegy, hogy a végén egy égő villan fel, vagy egy gyutacs robban.

Egyes tanúk – vasutasok, és mások is –, akik a közelben laktak, két robbanást hallottak. Ezt sem tisztázták, annak ellenére, hogy alapos helyszíni vizsgálattal megállapítható, vagy kizárható lett volna – persze csak akkor, ha lett volna erre akarat... Talán már ennyi is elegendő ahhoz, hogy az ember gyanakodni kezdjen: kétbalkezes, amatőr munka volt a nyomozás, és nyomában a per, vagy utóbbi tényleg koncepciós volt.

Az eseményre csapatostul vetették rá magukat az újságírók, hiszen a robbantásos merénylet akkor valóban „esemény” volt. Ott tolongtak a torbágyi helyszínen, megostromolták a rendőrséget, a szakértőket, és velük volt tele a tárgyalóterem is. A szenzációkeltés érdekében a kapott értesülés kiszínezése, a csúsztatás, a ferdítés mindennapos volt. Mindenki a merénylet mögötti „sötét erőket” kereste. Ilyen laptudósításokból nehéz érdemi következtetéseket levonni...

A hatvanas évek második felében a Párttörténeti Intézet felkérésére a Belügyminisztérium megvizsgálta az ügyet, és 1968. december 10-i dátummal összefoglalót készített. Számos személyt meghallgattak, a meghallgatások tarta1mát feljegyzésekben rögzítették. A tanúk 36 év múltán mondták el, mire emlékeztek. Ágoston Fülöp, a Budaörsön megelőzött tehervonat fűtője például elmondta, hogy Józsefvárosban állították össze a vonatot. Feltűnő volt, hogy Kelenföldön megállították a szerelvényt: egy tejeskocsit kellett fölvenni. „Alig találták meg ezt a kocsit” – emlékezett vissza Ágoston. Amíg ő járt a vonattal, ezen kívül máskor nem vettek föl Kelenföldön kocsit.

Ez bizony meglepő: a vonatszemélyzetnek kell keresni a kocsit? Hiszen minden vasutas tudta, hol van Kelenföldön a „tejes csonka”, a „halas vágány”, és így tovább. Mégis, mit mondott Ágoston Fülöp 1931 októberében? Nem a rendőrségen, hanem a MÁV vizsgálatakor! „Kelenföldön 12 kocsit vettünk fel, három csoportban. Ehhez húsz perc tartózkodás feltétlenül kell, még túl is léptük, mert a vonatban egy hideg mozdony és egy versenyló-szállítmány is volt. Tizenkét perc késéssel indultunk tovább. Gyakorlatból tudtuk, hogy késés esetén Budaörs állomáson várjuk be a tízes gyors előrehaladását.”

Most melyik Ágoston Fülöpnek higgyünk?

Vegyünk még egy példát. Debreczeni István MÁV-lakatos 1976-ben elmondta, hogy a baleseti segélyszerelvénnyel érkezett a merénylet színhelyére mint műszaki mentő. Amíg ott tartózkodott – szeptember 17-éig – nem alakult ki határozott álláspont arról, hogyan történt a robbanás. A jobb sínszálnál egy gödröcskébe egy körülbelül 15–20 centiméter hosszú, nyolc-tíz centiméter széles dobozt helyezhettek el, itt volt a robbanás. Ezen a helyen tört el a sín, de nem igaz, hogy kirobbantottak belőle. Ha vissza lehetett volna hajlítani, csak kis rés maradt volna a két darab között. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy Polifka Ödön MÁV-mérnök és munkatársai kiszállásuk után több mint hétméternyi sínhiányt találtak, és tizenegy síntöredéket szedtek össze, majd ezek után ítéljük meg, mennyi értéke lehet e vallomásnak...

És ez csak kettő volt a sok közül.

Elképzelhető, ahogy a vizsgálat során is az elfogultság számos jelét lehetett tapasztalni, úgy ez az írás sem sikerült igazán tárgyilagosra. A nagy spanyol armada és az I. Erzsébet kori angol hajóhad harcainak egyik történésze azt írta: „Talán az események óta eltelt négyszáz esztendő már elegendő ahhoz, hogy mindkét oldalról tárgyilagosan ítéljük meg a dolgokat.”

Torbágy óta csak hetvenöt esztendő telt el.

Károly Imre

Múltidéző sorozatunk korábbi írásai

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek

Röviden

Még több hír
imedia01 aeropark140 megegyet-logo-atlatszo Depositphotos-Logo-Dark 01_irany_badacsony tapirlogo gt vamav-logo skyart140
© iho.hu