Nagyláb Apu, a tengeri villamos

A XIX. században azt tartották, ha egy őrült találmányról érkezik hír, annak feltalálója biztosan egy „ánglius”, vagyis a brit korona egyik alattvalója. A hosszú lábú tengeri villamos elég jól alátámasztja ezt az elméletet, azzal együtt is, hogy akkoriban a gőzvontatást, sőt általában a vasutat is az őrült találmányok közé sorolták. A trolikhoz hasonló áramszedővel felszerelt, félig nyitott járművön utazni élményszámba ment, habár a huszonöt lóerős elektromotorok erős dagály idején már nem tudták hatékonyan mozgatni.

De miért is kellett a villamost a tengerben elvinni a szomszédos településig? A Brighton és Rottingdean közötti partszakasz sziklás, valamivel beljebb pedig meglehetősen meredek lejtők és emelkedők teszik nehézzé a közlekedést. Mindent egybevetve, az építtető vállalkozó Magnus Volk úgy látta, a viaduktok és alagutak helyett jobb, ha a sekély, sziklás parti vizekben építi meg a pályát villamosa számára. Hogy ez végül tényleg költséghatékonynak bizonyult-e, rövidesen meglátjuk.

Már az eredeti, brightoni helyi villamoshálózat is több különlegességet foglalt magába, és éppúgy meggyűlt a baja a tengerrel, mint hosszú lábú testvérének. Volk álma 1883. augusztus 4-én vált valóra, ekkor indult be a szolgáltatás a kikötővárosban. Ez a legrégebbi, ma is működő villamosvonal a világon. A tenger azonban a nagy árapály-szintkülönbség miatt gyakorta okozott áramkimaradásokat, ezért idővel a parti szakaszokat egy faviadukttal emelték a mindenkori vízszint fölé. Mindazonáltal elég ijesztő látvány lehetett, mikor a villamos alatt átcsapott egy nagy hullám, majd a parti mellvéden megtörve a jármű fölé tornyosodott.

Nagyláb Apu első példánya a Pioneer nevet kapta, és végül ő maradt az utolsó is. A gyártást a Gloucester Railway Carriage & Wagon Company végezte. Mint említettük, az áramszedők kialakítása úgy a pályán, mint a villamoson, a trolibusz-hálózatoknál alkalmazotthoz volt hasonló. Bár két áramszedőt láthatunk, csak egy felsővezetékszál volt, a földelés apály idején a síneken, dagály idején pedig egyenesen a tengeren keresztül történt. A második nagy valószínűséggel biztonsági tartalék volt, máskülönben az első törése esetén az egész szerelvény utasostul ott maradt volna a víz közepén.

A négy lábon álló kocsitest elliptikus alapja 13,7 méter hosszú, 6,7 méter széles volt, a lábak mindegyike kéttengelyes forgóvázakban végződött. Két forgóvázat a már említett 25 lóerős General Electric villanymotorok hajtottak, kettőn pedig a fékrendszer volt elhelyezve. Az utastér 160 ember befogadására volt alkalmas, kívülről teljes egészében körbejárható volt, belseje bőrkárpitos üléseket rejtett. A villamos tetején egy kilátó is helyet kapott. Első útjára 1896. november 28-án indult, a 35 perces utat ragyogó napfényben, ám az évszakhoz méltó fagyos keleti szélben tette meg.

A jármű főbb paramétereiről már ejtettünk szót, nézzük egy kicsit a pályát: a 25,8 kilogramm per folyóméter tömegű, mintegy 9 méteres (30 láb) sínszálak 76 centiméteres közökkel voltak alátámasztva a sziklás tengerfenékbe ágyazott jókora, mintegy másfél méter széles és egy méter hosszú betontömbökkel. Ez olyannyira stabil megoldásnak bizonyult, hogy mikor egy viharban a felsővezeték kivételével az infrastruktúra szinte minden eleme elpusztult, a pályán mindössze egy helyen keletkezett törés.

A British Thomson-Houston Co. Ltd. által épített kétvágányú pálya 825 mm (2' 8½") nyomtávú volt (mindegyikre 2-2 forgóváz jutott), és a parttól végig mintegy 50-90 méterre haladt. Így a tényleges nyomtáv 5,5 méter volt, stabilitást biztosítva erősebb hullámzásban is. A végállomásokat (tulajdonképpen mólókat) is ennek megfelelően, 90 méteresre építették, a négy és fél kilométeres szakasz Rottingdean felőli végén önálló műtárgyként, a brightoni oldalon pedig a régi kikötőhöz kapcsolva.

A megnyitás után egy héttel kegyetlen vihar pusztított Brightonban, súlyosan megrongálta az infrastruktúrát, a Pioneer pedig egy lejtőn lecsúszva oldalára borult. A javítások befejeztével a tengeri villamos a következő év júliusában újra útjára indult, de alig négy év múltán, 1901-ben anyagi források hiányában bezárták.

A későbbiekben a kijelölt útvonalat megpróbálták egy viadukttal járhatóvá tenni, ám az a vállalkozás is kudarcba fulladt. Mostanra az eredeti, szárazföldi villamospálya a parton haladva részlegesen lefedi Nagyláb Apu útját. A legendára a Brightoni Játék- és Modellmúzeumban tárolt Pioneer-modell, a mögötte látható plakát, valamint az apály idején előtűnő maradványok emlékeztetnek.